Dolgozatomban a horvátországi Drávaszögben található tíz református gyülekezet temetkezési szokásairól, hagyományairól számolok be. Az említett egyházközségek a következők: Csúza, Vörösmart, Kő, Hercegszöllős, Sepse, Karancs, Laskó, Várdaróc, Bellye és Kopács. Dolgozatom írásakor adatközlőimre és személyes tapasztalataimra hagyatkoztam. A Drávaszög viszonylag kis földrajzi területen fekszik ezért a szokások sok tekintetben egyeznek.
A halál előjelei
A halál eljövetelét legtöbb helyen a kutya vonítása, tutulása jelezte. Sokak szerint a kutya előre képes volt megérezni a halál közeledtét. Kimondottan a halálra figyelmeztet a lefelé néző, vonyító kutya. Gyakran figyelmeztető jel volt a „halálmadár” (bagoly) huhogása, kuvikkolása is. Egy asszony így mesél erről: „Egy éjszaka úgy nyikorgott a halálmadár, majd el is vitte a Gergő sógort”. Előfordult néhány esetben, hogy a közeli hozzátartozók közül valaki megálmodta a halál eljövetelét. Állítólag ha az álom egy ház ledőléséről, vagy egy fal leomlásáról szólt, akkor is bekövetkezett a halál. Egyes helyeken álmodó asszony is létezett, aki előre megálmodta valakinek a halálát. A harang szomorú szólása, kondulása is valakinek a halálát jelezte.
A halál beállta
A halál beállta után a közeli rokonok segédkeztek a családnak a halott és a halottas szertartás körül. A legelső dolog volt értesíteni a lelkipásztort és a harangozót, hogy megszólalhasson a hírharang. A hírharangot, ha férfi halt meg háromszor, ha nő akkor kétszer, gyermekhalott esetében egyszer húzták meg. A harangozás fiatal, gazdag, vagy olyan halottnál, akit nagyon szerettek óránként történt. Más esetekben azonban kétóránként harangoztak.
Ki kellett hívni a halottkémet is, újabban az orvost, hogy állapítsa meg a halál bekövetkeztét. Csak a halottkém, vagy az orvos engedélyével volt szabad elvégezni a temetést. A halottkém úgy vizsgálta meg az elhunytat, hogy a körmei alá tűket szurkált, az orrlyukba pedig tollat tett, és a toll mozgását figyelte.
A halottas háznál fekete terítővel haláleset alkalmával letakarták a tükröt, újabban a televíziót, és az első vagy tiszta szobát besötétítették. Egy érdekes szokásra emlékeznek Hercegszöllősön: a haláleset alkalmával az elhunyt fia parancsára meg kellett verni a lovakat az istállóban. A koporsó megérkezéséig a halottat az ágyra, vagy a padlóra fektették. A karancsiak az asztalostól elhozták ilyenkor a ravatalozó asztalt, és arra fektették a holttestet. A halott öltöztetésével régebben egy asszony volt megbízva faluban, s ezt a munkát mindig ő végezte. A női holttest öltöztetését asszony, a férfi holttestét férfi végezte. Az ilyen munkát meg is fizették. Az utóbbi időben ilyen már nincs. Az öltöztetést ma a bátrabb rokonok közül csinálja valaki.
A felravatalozás a ház első, ill. tisztaszobájában történt, vagy abban a szobában, amelyet legjobban meg lehetett közelíteni. A felravatalozás a templomban történt, amennyiben a gyülekezet lelkipásztora és gondnoka halt meg. A presbiterek halálakor a holttestet bevitték a harangláb, ill. a torony alá. A egyik gyülekezet (Vörösmart) gondnokának halálakor a felravatalozás szintén a templomban történt. A kurátor azonban sárgaságban hunyt el, és mivel a faluban is éppen skarlát járvány volt, sokan lázadoztak a templomban történő felravatalozása miatt.
A legtöbb faluban régen is szokás volt a virrasztás, kivételt képezett e téren Sepse, Karancs, és Laskó. Ma már azonban ezeken a helyeken is szokássá vált. A virrasztás 10-11 óráig tartott. Ilyenkor szoktak elmenni részvétet nyilvánítani. Főleg asszonyok jártak el a virrasztóba. A bibliakörös asszonyok énekeltek, régebben ez a kántor vezetésével történt, és megbeszélték a temetési énekeket. A lelkipásztor nem szokott elmenni a virrasztóba. A bibliakörös asszonyok felolvastak a Bibliából és imádkoztak is. Kopácson Borkó Julianna bibliakörös asszony vezetésével történt mindig a virrasztás. Saját szerzeményű énekeit énekelték végig, a Buzgóság című énekeskönyv alapján. A férfiak nem nagyon szoktak eljárni virrasztásra, ha azonban mégis elmentek, egy másik szobában, a virrasztás ideje alatt iszogattak.
Temetés
A temetésre legtöbbször délután került sor, ritka esetben délelőtt. A nagyon régi visszaemlékezések szerint régen az öngyilkost nem temették el a lelkipásztorok. Harangozni sem volt szabad ilyenkor, csupán a hírharang meghúzása volt engedélyezve. Búcsúztatót sem volt szabad mondani, és a temetőben is az árok szélére temették el az ilyen halottat. Az asszonyok azonban énekeltek ilyen alkalommal is. Az öngyilkos emberről azt tartották, hogy eladta a lelkét az ördögnek, mert nem várta meg a rendes halált. A későbbiekben azonban már mindenki a hagyományos temetési szertartások szerint lett eltemetve.
Karancson, ha a katolikus temetőbe temettek valakit, a református lelkipásztor nem ment be egészen a temetőbe, csupán a keresztig, a későbbi időkben pedig egyáltalán nem ment be.
A temetés előtt tíz perccel megkondultak a harangok, ilyenkor indult el a lelkipásztor a kurátor, vagy egy presbiter kíséretében. A lelkipásztor megérkezése előtt kihozták a koporsót az udvarra, és már előre meg volt beszélve, hogy ki zárja le. A legközelebbi hozzátartozók álltak a koporsó közelében. A lelkész számára egy kis asztal volt előkészítve, leterítve fekete terítővel, esetleg Biblia volt rajta. A temetési szertartást a lelkész vezette, felolvasott a Szentírásból, és utána hangzott el a temetési beszéd. A régi temetési beszédek nagyon hosszúak, és többnyire felmagasztaló dicsérő beszédek voltak. Íme egy példa: „vajon kit bánthatott volna ez a szerény, alázatos asszonyi lélek, aki nem tusakodott nagy elismerésért, aki nem perlekedett. Kit is bánthatott volna, mikor egész élete nem volt egyéb, mint önfeláldozó szeretet, hűség és fáradhatatlan szorgalom. Mint anya nagyanya és dédanya minden gondolatával csak az övéinek élt. Számára semmit sem jelentettek ennek a világnak örömei. Az ő öröme a szeretteinek boldogsága volt. Csendes szorgalmas öregasszony, kinek egyéb gondja sem volt, csak hogy ti boldogok lehessetek. Nektek élt, a maga részére nem is kért, nem is várt semmit. Nem tett senkit boldogtalanná, csak titeket boldoggá…”.
A halottat dicsérő temetési beszéd néha nem érte el a várt hatást, mert a hallgatók a temetés után megbírálták: „nem is érdemelte meg, hogy ennyi jót mondjanak róla, mert bizony életében nem volt ilyen jó ember”. Az ilyen dícsérő, felmagasztaló beszédek a későbbiek folyamán lassan megszűntek. A lelkész, a kántor és a bibliakörös asszonyok együtt énekeltek temetés alkalmával. A régi visszaemlékezések szerint Karancson az iskolás gyerekek is énekeltek a temetések alkalmával. A búcsúztatót régebben a kántor mondta el. Az ilyen búcsúztatóban név szerint meg volt említve mindenki. Előre írott versszerű írások voltak ezek, és nagyon szívhez szólóak tudtak lenni. Később már a búcsúztatót is a lelkipásztor mondta, egyszerűbben és nem említve mindenkit név szerint.
A II. világháború idején volt olyan temetés, amikor lelkész nélkül a bibliakörös asszonyok végezték el a szertartást. A ’91-es háború ideje alatt is temettek lelkipásztor nélkül.
Régen az öregebb halottat lovas kocsival, a fiatalabbat pedig vállon, a „Szent Mihály” lován vitték ki a temetőbe. A Szent Mihály lovát Kopácson Szent Pál lovának nevezik. A temetési szertartás után következik a kivonulás a temetőbe. A temetési felvonulás alkalmával kétféle sorrendet figyeltem meg. Talán a régebbi felvonulás szerint legelöl megy a lelkipásztor a gondnokkal együtt, mindjárt követték őt az énekes asszonyok, utánuk következtek a virágot, koszorút vivő asszonyok (talán régebben ez nem is volt így, mivel nem volt szokás sok koszorút és virágot vinni a temetésre). Ezután következett a koporsó, rajta a fejfával, s ezt kísérte a halottat gyászoló rokonság, és utánuk ment közvetlenül a temetkezésen résztvevő gyülekezet. A második sorrend is hasonló volt, de itt legelöl a fejfát felemelve ment egy személy, utána a virágokat, koszorúkat vivő fiatal lányok, asszonyok, és követte őket a lelkipásztor az énekes asszonyokkal, s ezután jött a koporsó. E sorrend talán újabban alakult ki. A temetőbe a halottat énekkel kísérik ki.
A temetés a sírnál
A sírt leginkább a a komák és rokonok ásták meg, ha nem volt ilyen hozzátartozója a halottnak, akkor fogadtak valakit erre a munkára. A sírásóknak ebédet és italt szoktak vinni. A sír megásását többféle módon végezték. Az egyik féle az ún. „beásásos” sírásás volt. A sír oldalába beástak egy pinceszerű mélyedést, és oda helyezték el a koporsót. A koporsó után pedig a mélyedés elé nád lészát tettek. A sír betemetésekor a lésza megakadályozta a nagy zuhogást. Egyesek szerint csak a jó embernél használták ezt, aki rossz és bűnös ember volt, annál nem volt lésza. A laskóiak pedig a nád lésza helyett deszkát tettek a koporsó elé. A mai sírok azonban már egyenesek, és ritka esetben használnak lészát. A gazdagabbak pedig kriptába temetkeztek, amelyet csak ki kellett nyitni. A temetési szertartás a sírnál a lelkipásztor felolvasásával és az énekes asszonyok éneklésével folyt tovább. A lelkipásztor általában nem várta meg a sír teljes betemetését.
Temetések a háborúban
A legutóbbi, ’91-es háborúban a legnagyobb veszélynek a kopácsi lakosság volt kitéve. A veszélyes helyzetben el kellett menekülnie a lelkipásztornak is, és számos esetben a szomszédos lelkészek sem tudták elvégezni a temetést. A háborús helyzetben harangozni sem volt szabad. A toronysisak oldalai ki voltak lyukasztva, és megfigyelőállások voltak ott elhelyezve. Az ENSZ békefenntartók megérkezésével azonban már lehetett harangozni a temetések alkalmával. A temetést nehéz volt ilyen helyzetben megszervezni. Egy haláleset alkalmával még a koporsót sem tudták beszerezni, hanem egy szekrényt alakítottak át, és ebben temették el az elhunytat. Temetési szertartás nélkül azonban senki sem lett eltemetve. Kezdetben a temetéseket Pataki András nyugalmazott tanító végezte. Később azonban őt is megfélemlítették, és el kellett menekülnie. A további temetések megszervezését és elvégzését a gyülekezet egyik kegyes asszonya, Báró Margit végezte. A temetések alkalmával a háznál egy temetési beszédet és búcsúztatót mondott el. Egy Igét olvasott fel a Bibliából, melyhez pár mondatos magyarázatot fűzött. A beszédek összeállítása Ecsedy Aladár és Joó Sándor prédikációs kötete alapján történt. A egyik ilyen temetési beszéd így hangzott: „ Végtisztességtévő halottas gyülekezet! Egy végtelenül elhagyatott és egy egyedülálló személy ravatalánál állunk, aki azt mondta, hogy már nem fél a haláltól, mert az Úr vele volt az utolsó percig. Az életünk akárhogy tagadjuk is, tele van félelemmel, szorongással és ezt nagy nehezen tudjuk leplezni. Valahol a szívünk mélyén úgy érezzük, hogy van egy felsőbb hatalom, amely megtart bennünket e nehéz háborús években is. Sokszor úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább, ám a Karácsony fénylő csillaga új erőt ad, és mint az Úr Jézus Krisztus, aki fölvette a keresztet érettünk, úgy mi is megújult erővel cipeljük az élet terheit, sokszor másokét is, bízva abban, hogy a ”holnap” majd valami szebbet, jobbat hoz számunkra. Hisz Jézus életének is az volt a legfájdalmasabb szenvedése, amikor a kereszten így kiáltott fel: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem. És ahogy az Ige mondja: nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy, Ne félj… Ó, mily gyöngéd szeretettel mondja mindezeket. És hagyjuk, hogy Ő vezessen minket minden élőknek útján. Búcsúzunk tehát a megfáradt lélektől, aki ily szótlanul, búcsúszó nélkül pihent el. Búcsúzik tőle a még egyetlen élő testvére, unokatestvére, a közeli rokonok és ismerősök, akik ismerték őt. Őrizzétek meg emlékezetetekben Hegedűsné Sípos Etelka immár örökre eltávozott testvérünket! Az Örökkévaló Istennek oltalmában, nyugodjék békében.” A temetések alkalmával a jelen lévő asszonyok énekeltek is. A temetőben szintén énekeltek és elmondták az Apostoli Hitvallást. Az ilyen temetéseken 20-30 személy volt jelen.
Temetés után
A temetés után többféle szokás létezik, ezek gyakran el is térnek egymástól.
- Külön halotti tort Kopácson nem tartanak. A messziről jövőket kínálják meg csupán teával, üdítővel. A háznál rendezett tor Vörösmarton sem volt régebben szokás.
- Ma már több helyütt rendeznek halotti tort, de a visszaemlékezések szerint ilyen régen nem volt.
- A temetés után a laskói szokás szerint, az emberek a közeli kocsmába mennek. A kocsmárossal ez előre meg van beszélve, és így kiszolgálja az ott megjelenteket.
- A temetés utáni tort Vörösmarton a pincesorban tartották. A temetésről visszatérve a halott családjának pincéjénél szokás megállni. A pincében pogácsát, kiflit, mákos és diós kelt kalácsot szolgálnak fel, és bort is lehet inni. Az ilyen alkalom néha vidáman szokott végződni.
Élet a halál után
Az emberek emlékezetében régi történetek élnek a halott feltámadásáról, amely a tetszhalállal, a halottkém téves diagnózisával, vagy egyszerűen csak a véletlennel függ össze. Több ilyen történetről is megemlékeznek:
- A temetés alkalmával a halottnak hitt személy a temetőkapuban felébredt, magához tért, és hazament, és így a temetés elmaradt.
- Régi elbeszélések szerint egy beteg férfi meghalt. Az asszonyok mindjárt összejöttek és az asztalon fölravatalozták. A halott valamilyen különleges betegségben szenvedhetett (víz lehetett a testében), a ravatalozón elkezdett a keze dagadni, püffedni, és ennek következtében a keze lecsúszott az asztalról. Az asszonyok mindezt látva megijedtek és kiszaladtak a szobából. A nagy sietségben az egyik menekülő asszony nagykendője elakadt az ajtó kilincsébe, és az asszony elkezdett kiabálni, hogy a halott húzza őt vissza! Később kiderült, hogy nem feltámadásról volt szó.
- Egy nagyon fiatal, 21 éves fiatalember tüdőbetegségben halt meg. Nagyon bánatosak voltak a gyászolók, és jajgatva siratták. Közben a halott felült és elkezdett beszélni mondván, hogy miért nem hagyták ott, ahol volt, mert nagyon jó helye volt ott neki. Nagyon sok hamut kellett eltakarítani, míg meglátta a világosságot. Utána pedig tényleg meghalt.
- Egy részeges ember nagyon berúgott, és az asztal alá esett, talán közben elájult vagy tettette magát. Mindjárt halottnak gondolták, és az orvost is kihívták. Később azonban az ember magához tért, és kiderült, hogy nem halt meg.
- Egy ember meg akarta tudni, hogy szereti-e őt a felesége. Eljátszotta a halálát, és már a koporsóba is beletették, amikor felült. Szerette volna látni, hogy a felesége igazán sír-e a temetésekor.
- Egy családi sírboltba eltemettek egy embert. Nemsokára még valaki meghalt a családból, és fel kellett nyitni a kriptát. A sírbolt kinyitásakor kiderült, hogy a halott a koporsó mellett hason feküdt.
- Egy másik kripta kinyitásakor derült fény arra, hogy a koporsó oldala ki volt bontva, és a halott a koporsón kívül feküdt.
- A sírásó egy éjszaka a temetőben egy kriptából kiabálást hallott. Elszaladt segítségért, de mikorra kinyitották a kriptát, már tényleg meghalt az eltemetett ember.
Összegzés
A temetkezési szokásokra régebben jobban odafigyeltek és talán sokszínűbbek is voltak. A református lakosság megfogyatkozása, a szekularizáció, a halottasházak megépítése hozzájárult egyes népszokások eltűnéséhez. Egyes népszokások veszítenek a jelentőségükből, a helyükre azonban másikak lépnek. Ma nagyon nagy jelentősége van temetések alkalmával a virágok, koszorúk vásárlásának, míg régen ez nem így volt. A halottra való harangozást illetően elmondható, hogy kevesebbet harangoztak régen mint ma. A Drávaszögben vegyesen élnek horvátok, magyarok és szerbek, tehát több vallás él együtt egymás mellett: római katolikus, református, pravoszláv (ortodox). A temetkezési szokásokat a különböző nemzetiségű és vallású népek nem igazán vették át egymástól. Némi egymásrahatás a reformátusok és a római katolikusok által vegyesen lakott településeken figyelhető meg.
(Varga György lelkipásztor tanulmánya, Csúza)
