Boza Kristóf: A mi Heidelbergi Káténk
Az alábbi előadás Nt. Iván Géza lelkipásztor tolmácsolásában hangzott el a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház Csúzán megtartott „Református Nap” rendezvényén, a szerző távollétében, 2022. január 29-én. A szerző engedélyével tesszük közzé az előadás írott szövegét. Köszönjük Boza Kristóf és Iván Géza lelkipásztorok támogatását, mellyel nagy részben hozzájárultak konferenciánk sikeréhez.
________
Kedves Egybegyűltek! Kedves Testvérek!
Sajnos temetési szolgálat miatt nem lehetek jelen a Testvérek között, de a már meghirdetett előadást nem óhajtottam lemondani, így írásban küldtem el felolvasásra, ami remélem, értékéből nem vesz el és a Nyájas Hallgatók tudnak belőle izenetet hazavinni.
Az előadás címe: A mi Heidelbergi Káténk, vagyis a napokban 460 éves hitvallási iratunkból szeretnénk kiemelni jellegzetességeket, amelyek ezt a katekizmust kultúránk, hit-, és mindennapi életünk részévé tették.
A Heidelbergi Káté a világ reformátusságának alapvető hitvallása, jelenleg legalább 36 fordításáról tudunk[1], az Egyesült Államokban 15 egyház vallja magáénak, de baptista és metodista egyházakra is nagy hatással bírt.[2] Népszerűségéhez sok szempont és hatás együttesen is hozzájárult, amelyekből néhányat most vizsgálat tárgyává teszünk. (Magyarországi hatástörténetére most nem térünk ki, elég a II. Helvét Hitvallással együtt megjelent kiadásban fellapozni az ott leírt kiváló tanulmányokat.)[3]
Érdemes először megnéznünk a kort, amelyben keletkeztek a hitvallások, állásfoglalások. A reformáció egy hosszabb folyamatként írható le, amelynek úgyszintén voltak előzményei társadalmi, kulturális gazdasági és politikai értelemben.[4] A reformáció nem azzal az igénnyel lépett fel, hogy új egyházakat szeretne létrehozni, hiszen a megújulásnak nem (lett volna) következménye az egyházszakadás. A korabeli keretek között szerették volna rendezni az egyházat a reformátorok bizonyos pontokon (búcsú gyakorlata), és ennek alapján vitatkoztak, vagyis disputáltak és szerették volna, ha nem csak helyi szinten foglalkoztak volna a kérdéssel (ezért terjesztették a disputák anyagát kinyomtatva). Ez a nyitott korszak (mely úgyszintén tele volt tragikus eseményekkel – német parasztháború, svájci belháború, anabaptista felkelések) nagyjából 1541-ig, a regensburgi kollokviumig tartott, ahol megmerevedtek az álláspontok. Addig lehetett teológiai kérdésekről – viszonylag szabadon – vitázni, így kerültek elő újabb és újabb szempontok, témák is, melyek a vitatkozó feleket hol közelítették, hol távolították egymástól. Ebben a bő húsz évben konfesszionális iratok keletkeztek, amolyan közös nyilatkozatok, állásfoglalások, ahol lehetett egyetérteni vagy egyet nem érteni. (Példa: Philipp Melanchton a Confessio Augustana fogalmazója, miután szavakba foglalta a hitvallás tételeit, leírta, hogy ő egy pont kivételével mindennel egyetért – pedig ő maga fogalmazta azt is!). Az aspektusok viszont 1541-ben már nem változtak és onnantól kezdve a pozíciót kellett meghatározni: kik vagyunk mi? Erre keletkeztek különböző válaszok a Tridenti Zsinaton katolikus részről, a Második Helvét Hitvallás református részről, 42 cikk anglikán részről, de mindezek mellett még több kisebb-nagyobb hitvallási irat. Ez már az elkülönülés időszaka, amely kijelöli a határokat a másikkal szemben is és úgy határozza meg önmagát. Jó kerítés, jó szomszédság – tartja a közmondás. A fő kérdés tehát, hogy kik vagyunk mi? és hogy mit hiszünk?
Itt tartom szükségesnek leszögezni, hogy a hitnek van tárgya, ami megismerhető és amiről számot lehet adni, és ezáltal van a hívő emberre és környezetére hatással. A hit pedig tudni akarja, hogy ki az, aki őt életre hívta, ezért nem mindegy, hogy mit hiszünk. (Sáregresi párttitkár a tiszteletesnek: „Tiszteletes úr! Mindketten hívők vagyunk: maga az Istenben hisz, én a kommunizmusban! A lényeg, hogy hiszünk!”) Amiben hiszünk, amire az életünket ráépítjük, az visszahat ránk (Bűn és bűnhődésben Raszkolnyikov többnek hiszi magát, nagy ember akar lenni és lám, fejbe lehet vágni az uzsorás asszonyt, hisz az úgysem ér számunkra semmit).
Ebben helyzetben keletkezik a Heidelbergi Káté, amely egyrészről hitvallási irat, de ugyanakkor katekizmus is gyerekek részére, az életszemléletüket kialakítandó. Az óegyház gyakorlatában már megjelent katekizációt hozza erőteljesen vissza a reformáció és sorra születnek a katekumenek számára az anyagok, hogy azok elsajátításával és visszaadásával az egyház teljes jogú tagjaivá váljanak. Az akkori Pfalzban még viszonylag új volt a reformáció, és az elkülönülés sem történt meg a reformátusok és az evangélikusok között, ami a különbségi kérdésekben nyugtalanságot okozott. III. Frigyes választófejedelem az oktatás hiányában látta a bajokat, ezért az egyetem és a középiskola támogatása mellett egy csapatot szervezett, akikkel megírta a Heidelbergi Kátét. A fejedelem is részt vett a munkában a Teológiai Kar három professzora, a lelkészek ötfős csoportja, az egyházi világi vezetők ötfős csoportja és Thomas Erastus orvos-filozófus-teológus mellett[5]. Szoktuk hallani szerzőként Caspar Olevianus nevét, aki mint szenvedélyes evangéliumi prédikátor (korábban ügyvéd, Frigyes tragikusan elhunyt fiának jó barátja) és Zacharias Ursinus nevét, aki mint kiváló pedagógus és teológiai tanár voltak jelen, de III. Frigyes az előszóban csapatmunkaként hivatkozik a műre (megfogalmazás-szerkesztés-jóváhagyás). A fejedelmi pártfogás és rendeletek hamar elterjesztik a területen a kátét, de a pfalzi udvar kapcsolatai és a káté gyakorlatiassága miatt már rövid időn belül a protestáns államok és lelkészek kezén forog. (Magyarországra és Erdélybe 1564-ben érkezett meg, de csak 1577-től, az első fordítástól[6] kezdett el rohamosan terjedni.)
A Heidelbergi Káté követi a hagyományos katekizmusok felosztását, miszerint a Tízparancsolatot, a Miatyánkot, és az Apostoli Hitvallást tárgyalja és ehhez illeszt egy bevezetést. A bevezetésben a szerző(k) érintkezési pontot keres(nek), ahol a megszólító Isten és a kereső ember találkozhat. [Például: Mi az emberi élet fő célja? Mi a legfőbb jó az emberre nézve? (Genfi Káté)] A Heidelbergi Káté bevezetésében vigasztalásról van szó (1. kérdés-felelet), ami nem a gyászra vagy csalódásra alkalmazható megoldókulcsot jelenti, hanem a káté azzal a középkori fogalomrendszerrel él, amely az emberi szabadságot a másoktól való függetlenségben látja, vagyis akkor szabad az ember, ha nem tartozik senkinek. Amikor Isten szeretetparancsába beletekint az ember, azt látja, hogy tartozásunk van (4-5. kérdés-felelet), amit nincs is mivel törlesztenünk. Adósok vagyunk a szeretettel (Ady). Az adósság és bűn fogalma pedig összefügg, sőt nyelvileg ugyanaz a kifejezés például a görögben (οφειλημα – adósság, bűn), az angolban (debt – adósság, bűn) és a káté eredeti szövegében (Schuld – adósság, bűn) is. Vagyis a bűn szolgái vagyunk, amely a kárhozattal ér véget. Ebben a menthetetlen helyzetben avatkozik be az Isten, hogy helyreállítsa az embert. (Canterbury Anselmus: Cur Deus Homo?) Ez a bevezetése a káténak egy erős evangéliumi felütés, amelyet a zaklatott XVI. század olvasója egyből értett és bekövetkezett az Istennel való „rezonancia” vagyis vigasztalás, amely felszabadította az egzisztenciálisan kétségben levő bűnös embert, mert tudja, hogy „Jézus Krisztusnak a tulajdona”.
Jellegzetessége még a Heidelbergi Káténak, ahogy a Tízparancsolatot magyarázza. Ez talán ma már fel sem tűnik nekünk (poszt)moderneknek, de akkoriban ez nagy újítás, pedagógiai bravúr volt, hogy pozitívan kívánta értelmezni az Isten törvényét. Isten ugyanis nemcsak tilt, de ugyanakkor kíván is tőlünk valamit a parancsolatai kapcsán. Például: a „ne ölj.” parancsolatával például ezt „…szeressük felebarátunkat, mint magunkat, iránta türelemmel, békességgel, szelídséggel, könyörületességgel, szívességgel viseltessünk, kárát tőlünk telhetőleg elhárítsuk, és még ellenségeinkkel is jót tegyünk.” (107. kérdés-felelet) Nem lehet tehát az ember passzív, kockáztatnia kell, ha valaki önkényeskedik egy másik emberrel és segíteni kell rajta, különben mi is részesei leszünk annak a gaztettnek. Ennek aktualitását a háborúkban a civileken elkövetett folytonos erőszak igazolja. Lehet, több kurázsival (hittel) el is lehetett volna kerülni a sok bajt. A „ne tégy hamis tanúbizonyságot a te felebarátod ellen.” parancsolatával valóságos „védőügyvéddé” léptet elő minket az Úr a Heidelbergi Káté értelmében: „…felebarátom becsületét és jóhírnevét tehetségem szerint oltalmazzam és előmozdítsam.” (112. kérdés-felelet) A pletyka talán az egyik legkevésbé látványos, de ugyanakkor a leghatékonyabb fegyver a másik dehumanizálására. Ennek a folyamatnak gátat szabni igen nehéz, ehhez nem kis bátorság kell, de Krisztusban szabad embernek ezt is meg lehet tenni.
Az Apostoli Hitvallás magyarázata is buzdító, ugyanis mindig rákérdez, hogy mi hasznunk van például Jézus mennybemeneteléből? Itt nem a kamatlábról van szó, hanem ismét egy buzdító kitétel az olvasó számára, hiszen a latinban gyakran a „fructum” gyümölcs szerepel a haszon kifejezésre (mit gyümölcsözik számodra…), vagy a „prodest” használ (mit használ neked…), ami el kell, hogy gondolkoztasson: mihez kezdek mindezekkel? Mi közöm van nekem mindezekhez? Az Apostoli Hitvallás is a káté által nagyon közelivé válik.
Éppen ezekért van mindmáig aktualitása a Heidelbergi Káténak, és érezhetjük magunkénak, mert sok mindent megmagyaráz Isten és az ember dolgaival kapcsolatban, de egyszerűen, ugyanakkor mélyen teszi ezt. Nemzedékek nőttek fel rajta és lett eligazodási pont, amikor fel kellett tenni a kérdést, hogy ki vagyok én? Miben áll az én istenismeretem, mitől vagyok református, mit kezdjek a határhelyzetekkel? A káté elsősorban gyermekek számára készült, ahol a kor stílusát figyelembe véve a legszelídebben megfogalmazott hitvallás, melynek első kiadásából hiányoztak a 30., az 57., és a 80 kérdés-feleletek súlyos kitételei. Még ezekkel együtt is azonban teljesen vállalható a mai napig, aminek 460 éves folyamatát nem lenne szabad megszakítani, hiszen ha ennyi ideig jó volt, miben vesztett az időszerűségéből? A mai kérdések is ugyanazok, amik a mindenkori embert foglalkoztatták és ehhez szükségeltetik irányjelző, aminek a Heidelbergi Káté tökéletesen megfelel. Tanulni is kell a kátét: lehet, hogy később értem csak meg, de ha nincs mit megértenem, akkor nem jutottam előrébb; imádkozni szeretnék, de nem tudom, hogy kit akarok megszólítani?; kérdeznek Krisztusról, de nem tudom, ki az?; erkölcsi dilemmában hogyan tudok helyes választ adni? – sorolhatnám, amikor a káté „hasznaira” lenne szükségem.
A káté azért lett a mienk, mert segít eljutni az isteni kinyilatkoztatáshoz és buzdít annak alkalmazására. A hányattatott korokban ez segített megmaradni úgy a pfalzi, mint a hugenotta francia vagy mint a magyar embernek a hite mellett, de ez által is tudjuk megtartani a mi identitásunkat a mai időkben. Köszönöm a figyelmet!
[1] http://www.heidelberg-catechism.com/en/history/?s=18
[2] https://en.wikipedia.org/wiki/Heidelberg_Catechism
[3] Tóth Endre: A Heidelbergi Káté története in: A Magyarországi Református Egyház Hitvallási Iratai I. A Heidelbergi Káté II.A Második Helvét Hitvallás, Kálvin Kiadó Budapest, 1996 7-20. old.
[4] A magyar nyelvű tankönyvek és monográfiák közül csak említés szintjén néhány könyv: MacCulloch, Diarmaid: A reformáció története, Európa, Budapest 2011; Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve, Osiris, Budapest 2000, 281-335. old.
[5] http://www.heidelberg-catechism.com/en/history/?s=15
[6] Heidelbergi Káté (Pápa, 1577), Dunántúli Református Egyházkerület, Pápa 2017
