Mit tegyünk a horvátországi református megosztottsággal?
Vitaindító a hívek és az egyházvezetők számára
Minthogy hazai (értsd: horvátországi) küzdelmeink mellett híveink szinte kivétel nélkül az anyaországi egyházi történéseket is megkülönböztetett figyelemmel kísérik a médiában, valamennyien láthatjuk, hogy a magyarországi egyházi vezetők jelöltállítása és tisztújítása kapcsán az utóbbi hónapokban megélénkült köreinkben a közös gondolkodás. Magyarországon gondnokok és főgondnokok, lelkipásztorok és esperesek, püspökök, gyakorlati teológiával foglalkozók és professzorok, valamint az egyházi adminisztrációban dolgozók írásaikban és beszédeikben sorban megnyilvánulnak arról, mit gondolnak az egyház jelenéről és jövőjéről. Ezek a megszólalások, olykor rejtve, arról is vallanak, hogyan látják az egyház életének és az arra befolyással bíróknak az elmúlt évtizedeit.
Hamarosan, az eddigieknél nagyobb felbontásban megnyílnak Magyarországon az úgynevezett „ügynökakták”. Lehetséges, hogy ezek módosítják a jelenleg kialakult képet, amelyet egymásról és az egyházról ebben a mozgalmas időszakban alkotunk. Az is lehetséges, hogy addigra a választások már eredményt hoznak. Az alábbi írás szempontjából ennek tulajdonképpen nincs jelentősége, de ha mégis van, annak vizsgálata sokkal mélyebb elemzést kíván, amelyre igény esetén nálam avatottabbak részéről a jövőben kerülhet sor.
Mindeközben egy Magyarországon évtizedeken át szolgáló, jelenleg határon túli gyülekezetben dolgozó lelkipásztor is közzétette gondolatait. Azt kérdezi: „Mekkora a távolság aközött az egyház között, amelyről beszélünk, és aközött, amelyet működtetünk?” Fontos ezt a megszólalást is megemlíteni, mert a kérdés nem csupán helyi ügyeket érint: általában a Kárpát-medencei református egyházak életére is rámutat. A rendelkezésemre álló iratok és dokumentumok szintén felteszik ezt az önvizsgálatra hívó kérdést. Horvátországban mindennek különös súlya van: két református egyház, a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház (HMRKE) és a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház él egymás mellett, hosszú ideje vitában a történeti folytonosságról, a képviseletről, az egyházi vagyonról és a kapcsolatok rendjéről. A híveket azonban az is érdekli, hogy ki nyitja ki a templomot, ki tanítja a gyermekeiket, ki látogatja meg a betegeket, és együtt tudnak-e imádkozni olyanokkal, akikkel egykor egy gyülekezethez tartoztak. Megrendítő azzal szembesülni, hogy gyülekezeti tagjainknak ezek a kérdések mekkora fájdalmat okoznak.
A mai közéleti kérdésfelvetések ereje nagy részben abban van, hogy nem elégszenek meg a fogyás vagy a pénzhiány emlegetésével. Megkérdezik, ahogy a fent említett írás mérhetetlenül empatikus szerzője (T-LL, 2026.09.22.) is, hogy mi történik a bizalommal, amikor az állami működésről és az egyházi szolgálatról szóló szavak, valamint az intézmények tettei eltérnek egymástól. Ezt a szempontot érdemes átvenni.
A magyarországi adatokat és az egyházi választási helyzetet nem lehet egyszerűen rávetíteni Horvátországra. Itt a háború utáni újraszerveződés, az 1999-es szakadás, a különböző állami és egyházi elismerések, valamint a vagyon körüli perek is alakítják a hétköznapokat. A horvátországi hívek véleményéről pedig nem áll rendelkezésünkre olyan felmérés, amely feljogosítana bennünket arra, hogy egyetlen közös választ tulajdonítsunk nekik.
Mit tudunk, és mi vitatott?
A HMRKE történeti összefoglalója szerint az 1993-ban bejegyzett egyház zsinata 1998 végén nem erősítette meg az addigi vezetést; a korábbi vezetők 1999-ben külön egyházat jegyeztettek be. Ez a HMRKE álláspontja az egyházszakadás történetéről, amelynek személyes és egyházkormányzati megítélését a másik fél irataival és elbeszélésével együtt kell megvizsgálni. Az Eszéki Kereskedelmi Bíróság 2019. november 29-i ítéletét a horvát felső kereskedelmi bíróság 2021. június 29-én helybenhagyta; a HMRKE Zsinati Tanácsának jogi összefoglalója szerint az ítélet a HMRKE-t nevezi meg a volt jugoszláviai református egyház horvátországi jogutódjaként. A Horvát Köztársaság 2023-ban a HMRKE-vel is együttműködési szerződést kötött.
Mindebből nem következik, hogy a Kálvini Egyház híveinek hite, gyülekezetei vagy istentisztelete értéktelen volna. A jogi személyek folytonossága, a két egyház állami bejegyzése, egy-egy ingatlan tulajdona, a nemzetközi szervezeti tagság és a Krisztus egyházához tartozás különböző kérdés. A HMRKE jogainak elismerését nem szolgálná, ha mi magunk is összekevernénk ezeket. A Generális Konvent 2021-es nyilatkozata ezzel szemben kizárólagos elismerést állított a Kálvini Egyházról. A HMRKE több fórumon is ennek felülvizsgálatát és a jogi, belső egyházjogi, illetve történeti állítások szétválasztását kéri. Ez fontos ügy; a vitatott nyilatkozat helyesbítése azonban önmagában még nem építi újjá a helyi gyülekezeti életet és bizalmat.
Mit mondhatnak a hívek?
Valószínűleg többféle választ. Vannak, akik a HMRKE jogfolytonosságának és az elszenvedett sérelmeknek a nyilvános elismerését tartanák a kezdetnek. Mások azt félthetik, hogy egy újabb vitától megint a helyi istentisztelet, a lelkész vagy a templom fenntartása szenved kárt. Lehetnek, akik a Kálvini Egyházhoz tartoznak meggyőződésből, és azt szeretnék, hogy közösségüket tisztelettel hallgassák meg. Megint mások számára az a legfontosabb, hogy idős korukban meglátogassák őket, gyermekeik hitoktatásban részesüljenek, és a két egyház tagjai ne kerüljék egymást az érintett falvakban. A távol élő családtagok vagy a közösségtől eltávolodott reformátusok pedig másképp láthatják mindezt.
Ezek lehetséges vélemények, nem a hívektől gyűjtött idézetek. A legnagyobb hiba az volna, ha bármelyik vezetőség kijelentené: „Tudjuk, mit akar a nép”, és ezzel lezárná a kérdést. A híveket a saját szavaikkal kell megszólaltatni. A kérdés ne az legyen, hogy ki melyik püspök vagy jogi álláspont mellé sorakozik fel, hanem például ez: Mi az, ami a gyülekezeti életben most fáj? Mely közös alkalmakon vennének részt? Mitől tartanak? Milyen igazságtételt várnak? Mit tudnának elfogadni anélkül, hogy fel kellene adniuk egyházi hovatartozásukat?
Mit kíván a hitünk?
Jézus a testvérrel támadt ügyben először a közvetlen beszédre hív: „menj el hozzá” (Máté evangéliuma 18,15). A cél: „megnyerted a testvéredet”. Ez nem felszólítás az iratok elhallgatására, hanem arra, hogy a másik fél ember maradjon a vitában. Az efézusi levél az igazsághoz való ragaszkodást és a szeretetben való növekedést együtt mondja ki (Efézus 4,15: „…az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, a ki a fej, a Krisztusban”). Egyik sem helyettesítheti a másikat.
A Heidelbergi Káté 55. kérdés-felelete szerint a hívők a kapott ajándékaikkal a többi tag javára szolgálnak. A Második Helvét Hitvallás XVII. fejezete Krisztust nevezi az egyház fejének, és az egységet a közös hithez és az evangélium hirdetéséhez kapcsolja; a XVIII. fejezet az egyházi szolgálatot és a fegyelmet az épülés rendjében tárgyalja. Ezek nem adnak ingatlan-nyilvántartási választ, de mércét adnak a vezetéshez. A jogsérelem rendezése nem hitetlenség. Az ellenfél gyülekezetének megalázása viszont nem válik keresztyén cselekedetté attól, hogy igaz ügyre hivatkozunk.
Ezen a ponton mindkét egyháznak fel kell tennie a beszéd önvizsgáló kérdéseit. Meghalljuk-e azt a saját hívünket, aki békét akar, de fél szólni? Világosan beszámolunk-e a pénzről, az ingatlanok ügyéről és a tárgyalások eredményéről? Van-e helye annak, aki vitatja valamelyik döntésünket? Aki a másik oldaltól bűnbánatot kér, annak a maga mulasztásairól is képesnek kell lennie beszélni. Ez nem teszi egyenlővé a különböző felelősségeket, de hitelessé teszi az igazság keresését.
Hogyan indulhat el a változás?
Ez alapvető kérdés. Gondolhatnánk, hogy valamennyien gyakorlatiasak vagyunk, hiszen működtetjük az egyház szervezetét, annak alkotó tagjai – résztvevői – vagyunk, istentiszteleteket, bibliaórákat, továbbképzéseket, ifjúsági hittanórákat és programokat tartunk, keresztelünk, esketünk és temetünk. Mégis nehéz a sok teendő mellett a változást is munkálni olyan természetességgel, ahogyan a felsorolt feladatokat végezzük.
Elsőként mindkét vezetőség külön, nyugodt gyülekezeti beszélgetéseket tarthatna. Ezeket egyik fél se használja toborzásra vagy nyilvános számonkérésre. Korábban volt egy törekvés, amelyet kezdetben mindkét fél – nincs okunk kétségbe vonni – jó szándékkal fogadott el. Egy megbízható lelkész vagy külső segítő kérdezett, összefoglalót készített, és azt visszajuttatta a résztvevőknek. A vezetők és presbiterek személyes megszólítása fontos volt, az erről készült beszámolók pedig azok számára is, akik nem követik az internetes egyházi híreket. Az őszinte véleménynyilvánításhoz azonban nem alakult ki biztonságos, bizalmas tér. A leghatalmasabbak és leghangosabbak álláspontját nem lehet közakaratnak tekinteni. A harmadik, független személy segítőként való bevonásakor a bizalom hajója itt ismét hajótörést szenvedett.
Másodszor a vezetők megállapodhatnának egy rövid írásos alapban: egyik fél sem akadályozza a másik gyülekezeti tagjainak lelki gondozását. A helyi embereket nem érheti hátrány azért, mert beszélnek egymással. A vitatott vagyonról és történeti kérdésekről az iratok alapján, személyeskedés nélkül tárgyalhatnának. A konkrét használati vagy tulajdoni megállapodásokhoz az érintett gyülekezetek döntése és szükség szerint a már folyó jogi vizsgálat kell. Nem szabad a hívek feje fölött egyezséget kötni.
Harmadszor választhatnának egy-egy olyan ügyet, amelyben hamar látható a jó szándék: beteg vagy magára maradt emberek látogatása, közös temetőgondozás, fiataloknak szóló bibliai alkalom vagy a templom használatának kiszámítható rendje ott, ahol ez vitatott. Az első közös munka ne a jogutódlásról szóló ünnepi nyilatkozat legyen. Olyan segítség lehetne, amelynek a faluban élők ténylegesen hasznát veszik.
Negyedszer külön, időhöz és felelősökhöz kötött egyeztetésekre lehetne szükség a nehéz ügyekről. Az 1993 és 1999 közötti zsinati iratok, a nyilvántartás, a jogerős ítélet, a vagyoni ügyek, az állami szerződések és a külső egyházi nyilatkozatok közös iratjegyzékre kerülhetnek. A szakértők szerepe az egyes jogi és történeti kérdések tisztázása legyen, ne ők döntsenek arról, hogy kit tekintsenek a hívek a testvérüknek. A magyarországi és nemzetközi partnerek is segíthetnének azzal, hogy mindkét horvátországi közösséget egyenlő félként meghallgatják, és világossá teszik, melyik nyilatkozatuk szól tagsági kapcsolatról, és melyik tartalmaz jogi állítást.
Az együttélésnek ezután több lehetséges formája van. A két önálló egyház megállapodhatna a helyi együttműködésről. Kialakíthatnak állandó közös fórumot; vagy, ha idővel mindkét közösség szabadon ezt akarja, tárgyalhatnának szorosabb szervezeti kapcsolatról. Az utóbbi nem lehet a párbeszéd előre kikényszerített feltétele. Előremutató kompromisszumként tudomásul kell venni, hogy az olyan „békesség”, amelyben az egyik félnek egyszerűen fel kell adnia a jogállását és emlékezetét, nem fogja visszaadni a bizalmat.
A döntő kérdés
Mit támogatnak valójában a hívek? Ma ezt nem tudhatjuk meg a vezetőségek korábbi leveleiből vagy a támogatások elosztásából. Meghallgatásból, szabad helyi döntésekből és abból tudhatjuk meg, mely lépésekhez csatlakoznának akkor is, amikor senki sem kéri tőlük, hogy tábort válasszanak. A támogatásnak nemcsak a megbékélés szavára, hanem annak feltételeire is vonatkoznia kell, az igazság tisztázására, a jogok tiszteletére, az önkéntességre és a gyülekezeti élet védelmére.
Bevallom, hogy HMRKE-pártiként 🙂 úgy látom, hogy a jogfolytonosság és a múltbeli sérelmek tisztázása megkerülhetetlen. Éppen ezért szeretném azt is meghallani, ami a saját iratainkból hiányzik: a másik egyházhoz tartozó reformátusok és a hallgató, elfáradt hívek hangját. Az igazságot nem kell félretenni a békéért egyik oldalon sem. Ha a béke fontos szemponttá válik minden szinten, akkor halasztást nem tűrhetnek azok a lépések sem, amelyek a vitatott kérdések megoldására irányulnak. A következő lépés egy tisztességesen összehívott helyi beszélgetés és egy kölcsönösen vállalható, kicsi közös szolgálat lehet. Valamiképpen el lehet érni azt a változást, hogy a hívek ne a két vezetőség közötti küzdelem tárgyai legyenek, hanem az egyház életének megszólítható, döntésre képes résztvevői. (Erdős János – Horvátország)
_________
A fentiekhez a következő, rendelkezésemre álló iratokat tekintettem át: a HMRKE 1993–2026 közötti történeti összefoglalóját a K/29-es iktatószámú levél mellékletében (2026. augusztus 10.); a K/44-es iktatószámú, a Generális Konvent nyilatkozatának felülvizsgálatát kérő levelet (2026. szeptember 1.); valamint a WCRC-nek és a GAW-nak összeállított, 2026. augusztusi HMRKE-dokumentumgyűjteményeket. A 2021-es horvát ítéletre vonatkozó állításokat a K/44-es összefoglaló alapján ismertettem. A hívek véleményéről szóló lehetséges válaszok a vitaindító feltevéseim, nem felmérési eredményekből levont következtetések.
