„Őt hallgassátok!” (Mt. 17:5)
A keresztyén világ egy része ma Urunk színeváltozására emlékezik. A Tábor hegyén három tanítvány egy pillanatra meglátta azt, ami addig rejtve volt Jézus Krisztus mennyei dicsőségét. A ragyogó arc, a fénylő ruha, Mózes és Illés megjelenése mind ugyanarra mutatott Ő több, mint próféta vagy tanító. Ő az Isten Fia.
Mégsem a ragyogás a történet legfontosabb része.
Az Atya hangja így szólt:
„Ez az én szeretett Fiam… őt hallgassátok!”
A református hit számára ez a történet elsősorban nem egy rendkívüli élményről szól, hanem az Ige tekintélyéről. Nem a hegyet kell keresnünk, nem különleges lelki megtapasztalásokat hajszolnunk, hanem Krisztus szavára kell figyelnünk.
A tanítványok sem maradhattak fenn a hegyen. Le kellett jönniük a mindennapok közé, ahol várta őket a szolgálat, a küzdelem, később pedig a kereszt árnyéka is. A Krisztussal való találkozás mindig visszaküld a világba szeretni, szolgálni, hűségesen helytállni. Ma is sok hang verseng a figyelmünkért. Vélemények, félelmek, zajok vesznek körül bennünket. Isten azonban ma is ugyanazt mondja
„Őt hallgassátok!”
Ha Krisztus szava lesz életünk iránytűje, akkor nemcsak a hegytetőn, hanem a hétköznapok völgyeiben is felismerjük az Ő jelenlétét.
„Az Úr világosságom és segítségem, kitől félnék” (Zsolt. 27:1)