Béni Izsák Ferencz öröksége Vörösmarton
„nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek: az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt.” (Zsoltárok 78:4)
Vörösmarton október 6-án gondolatban egy családi síremlékhez vezet az emlékezés útja. Azokéra gondolunk ott, akik előttünk dolgoztak, családot neveltek, és gondját viselték gyülekezetüknek. Béni Izsák Ferencz közülük való. A szabadságharc évében született, 1906-ban halt meg. Kossuth iránti tiszteletét őrzi a helyi emlékezet, de református emberként más okból is érdemes megállnunk a neve előtt.
Egy család történetében sokszor a nagyapák és nagyanyák szavai maradnak meg a legtovább. Amit munka közben mondanak, ahogyan ünnepre készülnek, ahogyan imádkoznak, abból a gyermek megérti, mihez tartozik. Ezt később sem könnyű elfelejteni. Novák Olga a nagyapja nevelésében találta meg református és magyar öntudatának egyik meghatározó forrását. Aki ismeri az ő későbbi szolgálatát, annak ez a családi kapcsolat különösen sokat mond.
Novák Olga, az unoka tanított, fiatalokat segített, egyházi szolgálatot vállalt. Testvére, Blanka Vörösmarton vezette a női bibliakört. A nagyapa halála után más feladatokat kaptak, más körülmények között éltek. Mégis felismerhető a kapcsolat: amit otthon értéknek tanultak, abból mások is részesültek. Így érthetjük meg, hogyan lehet egy baranyai református család története az egész horvátországi magyar reformátusság számára tanulságos.
Béni Izsák Ferencz a munkában is példát adott. A gazdálkodás mellé kereskedést épített, majd özvegy leányával közös céget alapított. Az 1897-es cégbejegyzésben apa és leánya egyaránt önálló cégjegyzésre jogosult tagként szerepel. A száraz hivatalos sorok mögött egy család közös munkája áll. A megélhetés megteremtése, a tudás átadása és a következő nemzedék felelősségre nevelése összetartozott az életükben.
A mottóban szereplő zsoltárvers azonban többet kíván a múlt felidézésénél. Isten tetteinek továbbadásáról beszél. Egyházi emlékezésünkben ezért az a kérdés is jelen van, hogy elődeink életén keresztül mit tanulhatunk az Úrba vetett bizalomról. A haza szeretete mellett hogyan maradt helye az imádságnak? Mire indította őket a hitük? Miben kell követnünk őket, és mit kell Isten igéje előtt újragondolnunk?
Október 6-án a szabadságharc kivégzettjeire emlékezünk. Béni Izsák Ferencz annak a nemzedéknek a tagja volt, amely már az utánuk következő világban nőtt fel. Kossuthot később személyesen is felkereste. Vörösmart számára ez a találkozás a nagy magyar történelmet közeli, családokban elmondható történetté tette. A nemzeti emlékezetnek szüksége van ilyen helyi kapcsolatokra, mert általuk értjük meg, miért volt fontos elődeinknek egy távoli esemény vagy ember.
Az októberi emléknaphoz kapcsolódva 2026-ban a felújított családi sírhely ünnepélyes átadására hívják az emlékezőket. Az eszéki főkonzulátus, a HMDK és a vörösmarti magyar kultúregyesület meghívása a közös emlékezés alkalmát kínálja egyháztagjaink számára is. Egyházi emberként hálával fogadhatunk minden munkát, amely megóvja az elődeinkhez vezető nyomokat. A síremlék mellett az ott nyugvók hitének történetét is meg kell őriznünk.
A Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház számára Béni Izsák Ferencz emléke ezért különösen közelről szól. Vörösmarti református örökségünk része. Az adományáról szóló alapítólevélben kifejezett egyháztámogató szándéka arra emlékeztet, hogy a gyülekezet jövőjéért minden nemzedék felelősséget visel. A mai lehetőségeink különböznek az övéitől. Valaki a templom körül dolgozik, más egy magára maradt emberhez megy el, megint más a gyermekének tanítja meg az első imádságot. Ezekből a szolgálatokból él a közösség, református keresztyén közösségünk Horvátországban is.
Élete végén ennek a felelősségnek írásos formát is adott Béni Izsák Ferencz. Az 1905-ös adományozói alapítólevélben a sírboltot magában foglaló, részben szőlővel beültetett földjét leánya halála után a vörösmarti református egyházközségnek szánta. A jövedelmet egyházi szükségletekre rendelte. A későbbi tanulmányok szerint az egyházi tulajdonba adás ugyan nem valósult meg. Ezt is el kell mondanunk, amikor róla írunk. A meghiúsult terv azonban megmutatja, hogyan gondolt saját családján túl a gyülekezet jövőjére. A sírhely körüli földön az élő egyház fenntartásának lehetőségét látta.
A családi síremlék egyik intése ma is világos: „Egymást szeressétek s békében éljetek!” A horvátországi reformátusok között ezt különös figyelemmel kell meghallanunk. A békességet a mindennapi beszédünkben és egymással való bánásmódunkban is keresnünk kell. A múlt megbecsülése erre is kötelez.
Amikor gyermekeinket vagy unokáinkat kivisszük egy régi sírhoz, mondjuk el, kit takar a név. Beszéljünk arról is, hogyan kapcsolódott az egyházhoz, és mi maradt ránk a munkájából. Aztán vigyük őket a templomba, az élő gyülekezet közé. Ott kaphat folytatást az a történet, amelyre a síremlék előtt emlékezhetünk személyesen is 2026 október 8-án, Vörösmarton.