Természet és tudomány

A 19. zsoltár az isteni kijelentés két formáját emeli ki. Az egyik a természet általános tanúságát és a másik törvény konkrét útmutatása. Ezek együtt vezetik az embert Isten megismerésére.

Napi ige – üzenet

2026-os évi Kalendáriumunk (HMRKE) napi igéje szerint olvassuk:
János evangéliuma 6:37 verse a kegyelem és az isteni elhívás egyik legmélyebb kijelentése. Így hangzik: „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el…”

A mondat első fele – „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön” – arra utal, hogy a hit nem pusztán emberi döntés eredménye, hanem Isten kezdeményezése. Az „Atya” itt az isteni akaratot jelöli: Ő az, aki vonzza az embert Jézus Krisztus felé. Ez nem kényszer, hanem belső hívás, amelyre az ember válaszol.

A második rész – „és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el” – a befogadás bizonyosságát hangsúlyozza. Nincs olyan állapot, múlt vagy bűn, amely miatt Krisztus elutasítaná azt, aki őszintén hozzá fordul. Ez a kijelentés a feltétel nélküli elfogadásról és az üdvösség biztonságáról szól.

A vers tehát egyszerre beszél Isten szuverén kegyelméről és az ember válaszának fontosságáról. Isten hív, az ember jön, Krisztus pedig befogad, ezért így imádkozzunk Istenhez: „Mennyei Atyám, személyes imádságomban most köszönöm, hogy hívsz magadhoz, és Jézus Krisztus által utat nyitsz a Hozzád vezető úton. Add, hogy meghalljam hívásodat, és bizalom töltse el szívemet és jöjjek Hozzád. Tudom és köszönöm, hogy nem utasítasz el, hanem befogadsz és megtartasz. Erősíts meg hitemben, és vezess a Te akaratod szerint. Ámen.”

A mező liliomjai

Mennyei Atyánk, taníts minket bízni benned úgy, ahogyan a mezők virágai is a Te gondviselésed alatt élnek. Szabadíts meg a felesleges aggodalmaktól, amelyek elhomályosítják hitünket. Add, hogy észrevegyük a mindennapi élet apró jeleiben a Te szeretetedet, és hálás szívvel fogadjuk mindazt, amit adsz. Erősíts meg bennünket, hogy ne saját erőnkben, hanem Tebenned találjuk meg biztonságunkat. Ámen.

„Nézzétek a liliomokat, miként növekednek: nem fáradoznak és nem fonnak; de mondom néktek, Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.” (Lk. 12:27, mai napi igénk a HMRKE 2026-os évi kalendáriuma szerint…)

A Biblia tanítása ebben az igében a gondviselésről és az emberi aggodalom határairól szól. Jézus Krisztus a mezők liliomaira mutatva emlékeztet: a teremtett világ egyszerű szépsége nem emberi erőfeszítésből fakad, hanem Isten gondoskodó szeretetéből. A virág nem tervez, nem gyűjt, nem küzd önmaga felmagasztalásáért, mégis teljes pompájában áll fenn. Ezzel szemben az ember hajlamos életét aggodalmakkal terhelni, mintha minden rajta múlna.

Az ige ennek tudatában nem a tétlenségre hív, hanem a bizalomra. Arra tanít, hogy az élet alapvető rendje nem az emberi szorongásban, hanem az isteni gondviselésben gyökerezik. Ha a mulandó mező virágai ilyen figyelmet kapnak, mennyivel inkább számíthat az ember Isten szeretetére. Ez a felismerés felszabadít a túlzott aggodalom alól, és a hála, valamint a hit felé irányít. Így gyógyít, vigasztal, erősít és megvidámít mindnyájunkat.

Kopácsi István lelkipásztorról – Kopácson

A Kopácson megrendezett Presbiteri Konferencia és Református Fórum alkalmán a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház zsinati tanácsának titkára, Erdős János tartott előadást a falu egykori szülöttének, reformációs lelkipásztorának, Kopácsi Istvánnak életútjáról. Ebből idézünk most, egyben írásunkat hétvégi olvasásra is ajánljuk szeretettel:

„Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. Arra hívom most Önöket, hogy induljunk el együtt egy rövid, de annál tartalmasabb utazásra. Nem kell messzire mennünk – mégis évszázadokat és tájakat járunk be. Elindulunk Kopácsról, és eljutunk Sárospatakra, Wittenbergbe, Erdődre, Nagybányára és Tarcalra. Ezek az állomások nemcsak földrajzi helyek, hanem egy életút mérföldkövei. Egy olyan ember életéé, akinek neve talán kevésbé ismert, mégis mély nyomot hagyott a magyar reformáció történetében: Kopácsi Istvánról.

Mielőtt azonban rátérnénk Kopácsi István életére, érdemes röviden megállnunk annál a történelmi kornál, amelyben ő élt és szolgált.

A XVI. századi Magyarország nem egységes ország volt, hanem egy súlyos történelmi törés következtében három részre szakadt. Az 1526-os mohácsi csata után az addig viszonylag egységes királyság politikai és katonai értelemben is megrendült. A középső területek az Oszmán Birodalom fennhatósága alá kerültek, létrejött a török hódoltság világa. Nyugaton és északon a Habsburg uralom alatt álló királyi Magyarország formálódott, míg keleten az Erdélyi Fejedelemség viszonylagos önállóságban próbálta megőrizni mozgásterét.

Ez a hármas megosztottság nemcsak politikai határokat jelentett, hanem mindennapi bizonytalanságot is. Háborúk, pusztítások, elnéptelenedő vidékek, menekülésre kényszerülő közösségek jellemezték ezt az időszakot. Sok település – különösen a déli vidékeken – elnéptelenedett vagy teljesen megsemmisült. Az emberek egyik napról a másikra kényszerültek elhagyni otthonaikat, és új helyeken próbáltak meg gyökeret verni.

Ugyanakkor éppen ebben a zaklatott történelmi helyzetben bontakozott ki a reformáció is. A régi rend megrendülése teret nyitott az új gondolatoknak. A hit kérdései, az egyház megújulásának igénye, az oktatás és az anyanyelvű igehirdetés mind olyan erővé váltak, amelyek új irányt adtak a közösségek életének.

Ebben a három részre szakadt, bizonytalan, mégis szellemi értelemben rendkívül termékeny korszakban lépett színre Kopácsi István. Az ő életútja nem érthető meg e történelmi háttér nélkül: szolgálata egyszerre volt válasz a kor kihívásaira és része annak a megújulási folyamatnak, amely a magyar református egyház megszületéséhez vezetett.

Kopácsi István nevét már önmagában is üzenet hordozza. A régi időkben – ahogy azt jól tudjuk – nem vezetéknévvel különböztették meg az embereket, hanem származási helyük szerint. Így lett ő „Kopácsi” István: a Kopácsról származó lelkipásztor. Egy a sok István közül – mégis olyan valaki, akire évszázadok múltán is emlékezünk.

Nevét egy különös mondás is megőrizte: „Sequere Kopácsi” – „kövess engem”. Ez a rövid latin mondat nem csupán nyelvi érdekesség. Egy egész korszak szellemisége sűrűsödik bele. Egy olyan ember emlékét őrzi, aki nemcsak követte a reformációt, hanem maga is utat mutatott másoknak.

Életének korai szakaszáról keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy ferences szerzetesként kezdte szolgálatát, sőt a sárospataki rendház vezetője volt. Innen indult el azon az úton, amely végül a reformáció egyik korai magyar képviselőjévé tette. Ez az átfordulás nem volt könnyű. Nemcsak tanbeli változást jelentett, hanem egész életének, gondolkodásának és szolgálatának új irányt adott.

A reformáció korában sokan indultak útnak – nemcsak lelki értelemben, hanem szó szerint is. Kopácsi István is ilyen úton járó ember volt. A történelem viharai, a török pusztítás és a vallási feszültségek közepette kellett helytállnia. Mégis, ahol megjelent, ott nemcsak túlélni akart, hanem építeni.

Sárospatakon például nemcsak menedéket talált, hanem lehetőséget is. Itt kezdett iskolaszervező munkába, felismerve, hogy a hit jövője az oktatáson múlik. Nem elég prédikálni – tanítani is kell. Az 1550-es évektől kezdve az általa alapított iskola egyre inkább a reformáció szellemi központjává vált.

De Kopácsi nem elégedett meg azzal, amit már tudott. Elindult Wittenbergbe, a kor szellemi központjába, ahol Luther Márton és Philipp Melanchthon tanításai formálták a gondolkodást. Amit kétéves ottléte alatt tanult, azt hazahozta, és továbbadta. Így vált a reformáció egyik közvetítőjévé Magyarországon.

Szolgálata ezután Erdődre vezette, ahol már nemcsak tanítóként, hanem vezetőként is helytállt. Az 1545-ös erdődi zsinat elnökeként részt vett az egyházi rend megszervezésében. Ez azt jelenti, hogy nemcsak hirdette az igét, hanem az egyház életének kereteit is alakította.

Nagybányán ezt követően újabb nagy feladat várta: itt megalapította a híressé vált Schola Rivulinát. Ez az iskola nemcsak tanulókat nevelt, hanem jövendő lelkipásztorokat és tanítókat is. Az ő munkájának is köszönhető, hogy a város lakossága szinte teljes egészében a református hithez csatlakozott.

Később visszatért Sárospatakra, ahol az iskolát kollégiummá fejlesztette. Itt már nemcsak tanítás folyt, hanem egy újfajta szellemiség is kibontakozott. A humanista műveltség, a görög és latin nyelv tanulása, az eredeti forrásokhoz való visszatérés – mindez a reformáció lényegéhez tartozott. Nem véletlen, hogy diákjai később szerte az országban vitték tovább ezt, az azóta sajnos számtalan elemében megkopott örökséget.

Életének utolsó szakaszában egyházvezetőként szolgált. A zempléni egyházmegye espereseként és az 1561-1562-es tarcali zsinat elnökeként a hit kérdéseiben is irányt mutatott. Nem kerülte a vitákat, de mindig a békességet és az egységet kereste.

Kopácsi István 1562 körül hunyt el Sárospatakon. Írásai nem maradtak fenn, de munkája mégis tovább él. Ott van az iskolákban, amelyeket alapított. Ott van a gyülekezetekben, amelyeket erősített. És ott van abban a hitben, amelyet továbbadott.

És most, amikor visszatérünk gondolatban ide, Kopácsra, fel kell tennünk a kérdést: mit jelent számunkra mindez?

Talán azt, hogy a hit nem magánügy. A hitet tovább kell adni. Ahogyan ő is tette. Ahogyan az a mondás is mondja: „Sequere Kopácsi” – kövess engem.

Ez a felszólítás ma már nem egy emberre mutat. Rajtunk keresztül szól tovább. Ha megértettünk valamit Isten igéjéből, ha kaptunk valamit a hitből, akkor azt nem tarthatjuk meg magunknak. Tovább kell adnunk. Szóval, élettel, példával.

Kopácsi István élete erre tanít bennünket. Hogy lehet valaki egy kis faluból indulva is nagy hatású. Hogy lehet nehézségek között is építeni. És hogy a hit, a tudás és a közösség szolgálata ma is ugyanúgy feladatunk, mint akkor volt.

Ezért amikor rá emlékezünk, nemcsak múltat idézünk. Hanem feladatot is kapunk: kövessük az Urat – és hívjunk másokat is erre az útra.

Köszönöm, hogy meghallgattak.”

Fényképeink a református gyülekezeti teremben készültek, Kopácson, 2026. április 18-án.

Kárpát-európai találkozás Vörösmarton

Kárpát-európai találkozás Vörösmarton – hitben és közösségben erősödve!

A Kárpáteurópa Határtalanul program keretében magyarországi gimnazisták újabb és újabb csoportjai kaptak lehetőséget arra, hogy a határokon túl élő magyar közösségek mindennapjaiba nyerjenek betekintést. A horvátországi látogatások során nemcsak földrajzi értelemben tágult látókörük, hanem személyes tapasztalatokon keresztül is közelebb kerültek a külhoni magyarság helyzetéhez, küzdelmeihez és reménységéhez.

A fiatalok érdeklődése egyértelműen arra irányult, miként őrizhető meg a magyar nyelv, kultúra és identitás olyan közegben, ahol mindez kisebbségi létben formálódik. Kérdéseik a jövő iránti felelősséget tükrözték: mit tehet egy közösség, és mit tehetnek az egyének a megmaradásért, az örökség továbbadásáért? A kétnyelvű oktatási intézmények meglátogatása mellett különös figyelemmel fordultak az egyházi közösségek élete felé is, felismerve azok identitásőrző szerepét.

2026. április 12-én Vörösmarton került sor arra a találkozásra, amely során ft. Varga György püspök, Csúza, Vörösmart, és az idén 450 éves történetét ünneplő Hercegszöllős, és még számos gyülekezet felügyelő lelkipásztora az Aszódi Evangélikus Gimnázium diákjainak egy csoportját fogadta. Az istentiszteletet követő beszélgetés során a résztvevők közvetlen képet kaphattak a helyi református közösség múltjáról és jelenéről a helyi gondnok, Uszodi Ferenc  és Bátori Ilonka presbiter vezetésével. Különös jelentőséggel bírt, hogy mindez abban a templomban és parókián történt, amely mintegy húszéves elkobzást követően nemrégiben jogilag is visszakerült az egyházhoz. A történet nem csupán jogi rendezés, hanem lelki megújulás jele is volt az egybegyűltek számára.

A vendéglátók – a gyülekezet gondnoka és tagjai – személyes tanúságtételükkel, valamint egyszerű, de szívből jövő vendégszeretetükkel tették emlékezetessé a találkozót. A kora reggeli órákban érkező diákok számára készített szerény vendégség a közösség összetartozását és nyitottságát fejezte ki.

A Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház továbbra is kész és nyitott arra, hogy más iskolák, egyetemek hallgatóit és tanárait is fogadja, és velük közösséget vállaljon felekezetek közötti egyetértésben. A mostani alkalom megerősítette, hogy az ilyen találkozások nemcsak ismeretet adnak, hanem hidakat is építenek – nemzedékek és országhatárok között egyaránt.

A jövőre nézve biztató jel, hogy már a nyár elején újabb látogatásokra nyílhat lehetőség a program keretében. A közösségek találkozása, az egymás iránti figyelem és a hitben való megerősödés mind az igei üzenet jegyében folytatódhatnak: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás 29:11).

fotó: Vörösmarti látogatás, 2026. április 12.

A hálaadás gyakorlatai

A Hálaadás gyakorlatai a Zsoltárok tanításának tükrében

A hálaadás gyakorlása nem idegen a Szentírástól: a Zsoltárok könyvében a hívő ember mindennapi tapasztalata, hogy életének eseményeit Isten jóságának fényében szemléli. „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsoltárok 103:2) – hangzik az intés, amely ma is irányt mutat a tudatos hálaadás kialakításában. A következő napokban egy-egy napi imalehetőséget kínálunk arra, hogy a lelkünkbe rejtve megbúvó fontos, és életünket lényegileg meghatározó értékekre bukkanjunk.  Ennek a folyamatnak a segítésében  kívánunk támogatást nyújtani.

________

1 nap. Hála-napló vezetése

A zsoltáros példáját követve – „Hálát adok neked, Uram, teljes szívemből, hirdetem minden csodatettedet.” (Zsoltárok 9:2) – érdemes naponta számba venni mindazt, amit Istentől kaptunk. Gondoljunk el és írjunk fel minden nap legalább öt jelentősebb és öt apróbb dolgot, amiért hálásak lehetünk: személyeket, eseményeket, megtapasztalt gondviselést. A nehéz időszakokban ezek felidézése megerősíti a hitet és rámutat arra, hogy Isten korábban sem hagyott magunkra.

2. nap. Hála számbavétele („hálajáték a nagytól a kicsi felé”)

„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” (Zsoltárok 136:1) – ez a felismerés arra indít, hogy tudatosan összegyűjtsük mindazt, amiért hálával tartozunk. Tűzzünk ki egy célt, például ötven dolgot, és soroljuk fel őket. Ahogy haladunk előre, egyre inkább észrevesszük a kisebb, hétköznapi ajándékokat is, amelyek Isten gondviselésének jelei.

3. nap. Napi hála gyakorlata – 12 pontban

A rendszeres hálaadás elmélyítésére alkalmas, ha naponta tizenkét dolgot nevezünk meg:
– négyet az adott nap konkrét ajándékai közül;
– négyet azok közül, amelyeket természetesnek veszünk (egészség, képességek), mégis Isten kegyelméből adatnak;
– négyet pedig olyan vágyaink közül, amelyekért hitben már beteljesedettként adunk hálával Istennek. Az ember ugyanis, a zsoltároshoz hasonlóképpen nemcsak a már megtapasztalt ajándékokért ad hálát, hanem a jövőre vonatkozó kéréseit is bizalommal Isten elé viszi – úgy, mintha azok már meghallgatást nyertek volna.

Ha ezt megtanuljuk és gyakorolni tudjuk, aminek lényege tehát a hitből fakadó előlegezett hálaadás, akkor megtapasztaljuk, hogy a keresztyén ember bízik Isten gondviselésében és válaszában. Nem arról van szó, hogy biztosan úgy történik minden, ahogyan elképzeljük, hanem arról, hogy Isten akaratában bízva már most hálát adunk neki. Ez a szemlélet összhangban áll a zsoltárok lelkületével, ahol a bizalom és a hála gyakran megelőzi a szabadulás tényleges megtapasztalását. A hívő ember így vall: „Szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem szavát.” (Zsoltárok 116:1)

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy úgy mondunk hálát egy kérésünkért, mintha már Isten kezében rendezett dolog lenne – nem a saját elképzelésünk bizonyosságával, hanem az Ő hűségébe vetett bizalommal. Ez a lelki ismeret és bizonyosság összhangban áll azzal a bizalommal, amely a zsoltáros szavaiban is megjelenik: „Szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem szavát.” (Zsoltárok 116:1)

4. nap. Hála önmagunkért és életünkért

A Zsoltárok könyve a bűnbocsánatért és a megújított életért való hálát is hangsúlyozza: „Boldog az, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett.” (Zsoltárok 32:1) Ennek fényében érdemes számba venni azokat a területeket, ahol Isten munkálkodott bennünk: fejlődésünk, szolgálatunk, mások javára végzett tevékenységünk mind okot ad a hálára.

________

A hálaadás nem pusztán lelki gyakorlat, hanem hitbeli válasz Isten cselekvésére. A zsoltárosok példája arra tanít, hogy a hívő ember életének minden területén felismerheti Isten jóságát, és ezért így vallhat: „Magasztallak, Istenem, királyom, és áldom nevedet mindörökké.” (Zsoltárok 145:1) Ámen

Kopács – áhítat

A Kopácson 2026. április 18-án megrendezett idei harmadik Református Fórum egyházi rendezvényünkön a református imaházban a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház szentlászlói és kopács-bellyei református lelkésze, nagytiszteletű Kettős Attila tartott áhítatot. Az alábbiakban az igehirdetés vázlatos összefoglalását adjuk közre.

________

„Biztos vagyok ugyanis abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” Pál apostol levele a rómaiakhoz 8:38-39.

Szeretett testvéreim!

Nem kétséges, hogy földi életünk során számtalan dologról meg vagyunk győződve. Mindennapi beszélgetéseinkben újra és újra megtapasztaljuk: az ember ragaszkodik a maga igazához. Érveket sorakoztat fel, védi saját álláspontját, és sokszor megingathatatlannak érzi azt. Előfordul azonban, hogy ez az igazság csupán vélt igazság, saját gondolataink szüleménye.

Akár szélsőséges példákat is említhetünk: vannak, akik ma is meg vannak győződve arról, hogy a Föld lapos. Meggyőződésükhöz érveket is keresnek, és kitartanak mellette. Ez a példa rámutat arra, hogy az ember mennyire képes ragaszkodni saját elképzeléseihez, még akkor is, ha azok nem állják meg a helyüket.

De nem kell ilyen messzire mennünk. Gondoljunk csak emberi kapcsolatainkra, házasságainkra: gyakran előfordul, hogy mindkét fél a maga szemszögéből igazat mond. Az abszolút igazság nem mindig egyoldalú, hanem sokszor nézőpont kérdése.

És itt érkezünk el a lényeghez: vajon hitünk dolgában milyen a mi meggyőződésünk? Mennyire szilárd a bizalmunk Istenben? Mennyire biztos a hitünk a megváltásban?

Pál apostol a római levél nyolcadik részében egymás után teszi fel a kérdéseket. Ezek közül az egyik így hangzik: „Ki választ el minket Krisztus szeretetétől?” Ez nem csupán költői kérdés, hanem lelki valóságot feltáró kérdés.

A válasz egyértelmű: a kísértő az, aki el akar választani. A sátán az, aki folyamatosan kételyeket ültet az ember szívébe. Megkérdőjelezi Isten szeretetét, jelenlétét, gondviselését. Azt sugallja: vajon valóban törődik veled az Isten?

Ezek a kérdések sokszor csendben, a gondolataink mélyén jelennek meg. És céljuk egyértelmű: megingatni a hitet, bizonytalanságot szülni az ember lelkében.

De hogyan szerezhető meg az a szilárd meggyőződés, amelyről Pál apostol beszél?

Elsősorban Isten igéje által. A Szentírás nem véletlenül kapott központi helyet őseink életében. Nem véletlenül mondták: naponta kell olvasni, forgatni, elmélkedni rajta. Az ige nem egyszeri találkozásra adatott, hanem folyamatos lelki táplálék.

Gondoljunk az etióp kincstárnokra, aki hangosan olvasta az Írást. Hallani akarta, hogy az ige ne csak szemén, hanem szívén és értelmén is áthatoljon. Pál apostol is így tanít: a hit hallásból van.

Nem elegendő felületesen átfutni az igét. Az ismétlés, az elmélyülés, a tudatos befogadás erősíti meg a hitet. Az az ige, amely többször visszatér, amelyen gondolkodunk, amelyet akár meg is tanulunk, az válik élő valósággá bennünk.

Jób példája különösen beszédes. Nem azt mondta: „hiszem”, hanem azt: „tudom, hogy az én Megváltóm él.” Ez a tudás nem pusztán értelmi ismeret, hanem mély, megingathatatlan bizonyosság.

Erre a bizonyosságra van szükség ma is. Nem feltételezésekre, nem bizonytalan reménykedésre, hanem határozott hitre: Isten szeret, Krisztus megváltott, és velünk van minden napon.

Pál apostol szavai ennek a bizonyosságnak a csúcspontját jelentik: sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység – semmi nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban.

Ez azt jelenti: a jelen kilátástalansága sem. A jövő miatti aggodalom sem. A bennünket körülvevő bizonytalanság sem.

Isten szeretete nem változik. Nem ingadozik. Nem függ az emberi körülményektől.

Ezért nincs ok a félelemre. Sem a jövőtől, sem a haláltól. Mert aki Krisztushoz tartozik, az az Ő szeretetében él, és abból semmi ki nem szakíthatja.

Ez a bizonyosság ad békességet. Ez az, ami lecsendesíti a szívet, megnyugtatja az elmét, és erőt ad a mindennapokhoz.

Ezért szükséges újra és újra visszatérni az igéhez. Tudatosan, elmélyülten, engedve, hogy az Isten beszéde átjárja egész valónkat.

Szeretett testvéreim, kívánom, hogy ez a bizonyosság erősödjék meg mindnyájunkban: hogy nem „talán”, nem „lehet”, hanem bizonyosan – Isten velünk van, és szeretete örökké megmarad. Ámen.

Imádság: Uraknak Ura, örökkévaló mennyei Atyánk! Te látod életünket, mindennapi küzdelmeinket, kérdéseinket és aggodalmainkat. Különösen a jövő bizonytalansága az, amely gyakran nyugtalanságot hoz szívünkbe. Köszönjük Neked, Úr Jézus Krisztusunk, hogy ígéreted szerint velünk vagy minden napon. Köszönjük, hogy tanítottál bennünket nem aggodalmaskodni, hanem bízni mennyei Atyánk gondviselésében. Hálát adunk mindazért a tapasztalatért, amikor megéreztük gondoskodásodat életünkben. Add, hogy ezekből a megtapasztalásokból erőt merítsünk, és hitünk egyre szilárdabbá váljék. Kérünk, adj nekünk bizonyosságot, határozott hitet, amely nem inog meg a körülmények között sem. Áldd meg mindennapjainkat, szeretteinket közelben és távolban, hogy ők is megtapasztalják a Benned való élet erejét. Köszönjük a megváltást, az örök élet ígéretét, és a feltámadás örömét, amelyet számunkra hoztál. Add, hogy ez az öröm teljessé legyen bennünk. Ámen.

(Református Fórum és presbiteri konferencia, nagytiszteletű Kettős Attila lelkipásztor áhitata Kopácson, 2026. április 18-án.)

Kopács – Presbiteri konferencia

Előadás a presbiteri tisztség eredetéről, fejlődéséről és magyarországi történetéről Kopácson

A 2026. április 18-án megtartott presbiteri konferencián és Református Fórumon, a kopácsi református imaházban, a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház megjelent tagjai előtt főtiszteletű Varga György püspök tartott előadást a presbiteri tisztség bibliai alapjairól, történeti fejlődéséről és egyházkormányzati jelentőségéről.

„Menj el, és gyűjtsd egybe Izráel véneit…” (II. Móz 3:16)

Előadásának bevezető részében rámutatott: a presbiteri szolgálat gyökerei az Ószövetség koráig vezethetők vissza. Izráel népének életében már korán megjelentek a „vének”, akik a közösség elismert vezetőiként, bölcs tanácsadóiként és képviselőiként működtek. Nem pusztán életkoruk, hanem tapasztalatuk és tekintélyük tette őket alkalmassá e szolgálatra. Mózes idején Isten parancsára hetven vént választottak ki, akik részt vettek a nép vezetésében és a bíráskodásban. A vének szerepe később tovább erősödött: a városkapukban ítélkeztek, polgári és vallási ügyekben hoztak döntéseket, majd a babiloni fogság után belőlük formálódott a Szanhedrin, a zsidó vallási és törvénykezési élet legfőbb testülete.

„Gyűjts össze hetven férfit Izráel vénei közül… és adok a rajtad levő lélekből, és rájuk teszem.” (IV. Mózes 11:17)

Az újszövetségi korban a presbiteri tisztség új tartalommal gazdagodott, de szervesen kapcsolódott az ószövetségi hagyományhoz. A püspök hangsúlyozta: a „presbiter” elnevezés ugyan „vént” jelent, mégis már a kezdetektől fogva a gyülekezetek vezetőit jelölte. Az apostolok gyülekezetenként választottak elöljárókat, akiket böjtöléssel és imádsággal ajánlottak az Úrnak. A presbiterek feladata kiterjedt a közösség lelki gondozására, a hit tisztaságának megőrzésére, valamint a tévtanításokkal szembeni védelemre. Az apostolok és a vének közösen hoztak döntéseket, amint az a jeruzsálemi tanácskozás példájából is ismert. Pál apostol Tituszt is azzal a megbízással hagyta Krétán, hogy városonként rendeljen presbitereket, rendezve ezzel a gyülekezetek életét.

„Azért hagytalak téged Krétában, hogy a hátramaradt dolgokat hozd rendbe, és városonként presbitereket rendelj…” (Titus 1:5)

A reformáció korszakában a presbiteri szolgálat ismét központi jelentőségre tett szert. Varga György püspök kiemelte: Kálvin tanítása szerint a presbiterek az egyház kormányzásának nélkülözhetetlen szereplői. A genfi egyházszervezetben létrejött konzisztórium – lelkészekből és laikus presbiterekből álló testületként – már a közösségi alapú egyházkormányzás irányába mutatott, még akkor is, ha működését világi felügyelet kísérte.

A magyarországi fejlődésről szólva az előadó hangsúlyozta, hogy a presbiteri rendszer fokozatosan honosodott meg. A 16. századi zsinatok már említik a presbitereket, azonban az első tényleges presbitériumok a 17. század elején jöttek létre, így 1615-ben és 1617-ben Pápán. Ezekben már világi tagok is részt vettek, a városi és a vitézlő rend képviselőiként. A későbbi zsinatok egyre határozottabban támogatták a presbitériumok felállítását, bár a történelmi körülmények – különösen a török uralom és az ellenreformáció – sokszor akadályozták ennek kibontakozását.

A püspök kitért arra is, hogy a presbiteri rendszer megerősödésében jelentős szerepet játszott a puritán mozgalom, amely a 17. század közepétől kezdve ösztönözte a gyülekezeti önkormányzás fejlődését. Országos szinten azonban csak a török uralom megszűnését követően, a 18. század során vált meghatározóvá. A későbbi zsinatok és törvények már egyértelműen rögzítették a presbitériumok kötelező jellegét, valamint a lelkészek és világiak közötti paritás elvét. Az 1881–82-es debreceni zsinat egyházalkotmánya kimondta, hogy a református egyház zsinat-presbiteri rendszerben kormányozza önmagát.

Előadása zárásaként Varga György püspök hangsúlyozta: a presbiteri tisztség nem csupán történeti örökség, hanem ma is élő és meghatározó szolgálat az egyház életében. Lényege változatlanul a gyülekezet felelős vezetése, a hit tisztaságának őrzése és a közösség lelki építése.

Az előadás a konferencia résztvevői számára megerősítést adott abban, hogy a presbiteri szolgálat bibliai alapokon nyugvó, történelmileg kipróbált és a jelenben is nélkülözhetetlen eleme az egyház életének.

„A jól forgolódó vének kettős tisztességre méltók, főképpen azok, akik az igével és tanítással fáradoznak.” (I. Timóth. 5:17)

fotó: a kopácsi alkalom a gyülekezeti teremben 2026. április 18-án.

Emlékezés elhunyt testvérünkre

Emlékezés elhunyt testvérünkre

Az eszéki, szentlászlói, bellyei és kopácsi református gyülekezetek képviselői Kettős Csiffáry Éva lelkipásztor és Kettős Attila, a fenti gyülekezetek lelkészei vezetésével a sepsei temetőben kegyeletüket rótták le Paukovics Margit, sepsei származású és egykori eszéki gyülekezeti tagunk sírjánál. Testvérünk 81 évig tartó földi életútja március végén zárult le. Szeretettel emlékezünk imádságaira, mindenkori igyekezetére, amellyel emberi sorsok támogatója volt, és egyházunk, közösségeink Istent megvalló bizonyságtevő lelke. Imádságait egyházi sajtónkban számtalan esetben közöltük. Így álljon itt emlékére és valamennyiünk segítségére istenhitéről írt vallomásából egy részlet:

„Tudjuk-e egyáltalán, hogy a remény milyen hatalmas erővel bír? Azt is szokták mondani, hogy a remény utoljára hal meg. De reményről hit nélkül nem beszélhetünk, mert remény annyit jelent, mint Jézus Krisztus. Ezért mondjuk, hogy remény nélkül nem élhetünk. A remény a szeretetben nyilvánul meg. A remény mindig a jövőbe néz, és a jövőtől mindig a jobbat várja. A múltat csak emlegetjük, néha jó kedvvel csupán a szép emlékeket, néha pedig szomorúan és bánatos szívvel. Ilyenkor szeretnénk a múltat kitörölni emlékezetünkből, és minél hamarabb elfelejteni a történteket… Sok történet van, ami nem egy hívő ember képmása kellene, hogy legyen. Az eddig történtek sokunkat már eltompítottak, és mindebbe belefáradtunk. Sokan fáradtan belenyugodtunk sorsunkba, többen szétszéledtek, mérlegelték a helyzetet, és elhagyták a református egyházat. Istennek hála, hogy mindezek ellenére megmaradt a hitünk és reménységünk, sőt még erősebb lett. Isten keze vezetett bennünket, ezért még mindig létezünk. Istenhez csak egy út vezet, melyet most előttünk is felcsillant egy csillag, amelyet jó lenne követni…”

Temetés Sepsén

Szomorú szívvel álltunk meg Paukovics Margit testvérünk sírja mellett a sepsei református temetőben 2026. március 27-én. A szűk családi körben megtartott temetésen nt. Kettős Attila református lelkipásztor szolgálata mellett ft. Varga György lelkipásztor, a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház püspöke hirdette Isten igéjét, vigasztalást nyújtva a gyászoló rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek és gyülekezeti testvéreknek. A temetési igehirdetés leirata a képek között olvasható.

Hálával emlékezünk az eszéki gyülekezetben végzett hosszú presbiteri és egykori gondnoki szolgálatára; életével és hűségével közösségünkben mindig példamutatóan járt elöl. Isten áldása kísérje az ő emlékét és adjon vigasztalást a gyászoló családnak.

„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (II.Timótheus 4:7)

Bár tőle most búcsút vettünk, emlékét megőrizzük, és példáját – Isten segítségével – magunk és mások elé állítjuk egyházunkban.