Archive For 2020.04.08.

Húsvét – hétfői igehirdetés

1958. április 7-dikén. Húsvét hétfő. Írta: Narancsik Pál

Előfohász: „A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és földet” Ámen.

Bibliaolvasás- Lectió: I. Thesszalonikai levél 4. rész 13 – 18. versei

Igehirdetés: János evangéliuma. 20. rész: 11 – 18.versek

Keresztyén Testvérem!

Ezen az ünnepen Isten igéjének örömüzenete arról beszél nekünk, hogy egy szomorúságban vergődő asszonyi lelket miként vezetett el a kegyelem a diadalmas húsvéti győzelem boldog bizonyosságára. Mindazok között, akiket Isten kegyelme kiválasztott arra, hogy meglássák a dicsőséggel feltámadott Krisztust, Mária Magdaléna volt az első, aki birtokába jutott annak a felismerésnek, hogy az Úr Jézus e napon legyőzte a halál hatalmát.
Közöttünk is lehetnek sokan, akik egy-egy szívükhöz nőtt felejthetetlen életnek elvesztése miatt fájdalmas és gyógyulni nem akaró sebet hordanak szívükben. Ma is vannak, akik vigasztalást találni nem tudó szomorúsággal mennek ki egy-egy drága szerettüket magába rejtő sírhoz. – Testvéreim! Szegődjünk ma Mária Magdaléna nyomdokaiba, aki nagypénteki gyászban indult el Jézus sírjához és dicsőült örömmel távozik onnan, mint boldog bizonyságtevője a feltámadott Krisztusnak.

Mária Magdaléna egyike volt azoknak a női lelkeknek, akik még Galileában jártában megismerte az Úr Jézust és hűséges követőjévé lett. Mélységes hit és határtalan ragaszkodás élt szívében az Úr iránt, aki az ő addigi életét egészen átváltoztatta. Végigkísérte Őt a fájdalmak útján egészen a Golgotáig, sőt, a sírbatételig. Kimondhatatlan fájdalom égett a szívében, amikor szenvedni és meghalni látta azt, akinek mindent köszönhetett. Mikor vasárnap hajnalban – semmit nem törődve a reá leselkedő veszedelmekkel, – lelke égő fájdalmával elindul a sírbolt felé, csak Mesterére gondol, akit élve nem láthat többé. Ijedt megdöbbenéssel látja, hogy a nehéz kő a sír szájáról el van hengerítve, és azonnal megértette, hogy itt valami felderítésre váró titokzatos dolog történt. Felzaklatott lélekkel fut vissza a tanítványokhoz, hátha ők segíthetnek a különös dolognak végére járni. Mária híradására Péter és János azonnal elindul utánanézni a rejtélyes dolognak. A tanítványok a sírt valóban üresen találták. Nekik ez elég is volt, s hamarosan visszatérnek övéikhez. Mária azonban ott maradt gondolataiba és fájdalmába merülten a sír előtt. Arra gondolt, hogy az ellenség valami álnok módon ellopta Krisztus holtestét, mert talán felbőszítette őket, hogy ilyen tisztességes temetés jutott egy kivégzett ámítónak, és bedobatták a megkövezettek és keresztrefeszítettek becstelen gödrébe.

Amint így gyötrődött kétségek között, viaskodott zokogva a sír előtt szomorú magányosságában, a húsvét égi hírnökeit pillantja meg a sírban, akik gyöngéden és biztatóan szólnak hozzá. Noha szívében feltámadt valami boldog sejtelem, hogy íme az Úr angyalai jöttek ide, tehát közel van hozzá a vigasztalás és segedelem. – Mégis panaszló zokogással sírja el fájdalmát: „elvitték az én Uramat és nem tudom hová tették!” Az érthetetlen rejtély köde veszi még körül és fájdalmas szívének panaszai miatt nem tudja még lelkét kitárni az égi követek örvendetes híradása előtt. Míg kétség és remény között hallgatja az angyalok beszédét, s Urának elvesztése miatti fájdalmában nem tud vígasztalódni, – zokogása közben hátrafordulva egy férfit pillant meg maga mellett a tavaszi napsugárban, aki megszólítja: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” – Mária hallja szót, de nem ismeri fel a hangot. Azt gondolja, bizonyosan József kertésze az, aki idejött a kora reggeli órában a sírkertbe dolgozni. Annyira betölti szívét a szomorúság, hogy fejét lehajtva tovább sír, és úgy mondja: „Uram, ha te vitted el, mondd meg hová tetted őt, és én elviszem.” Az ismeretlen ellágyult ettől a gyermeki érzelmességtől, és egyetlen szóval felel. Nevén szólítja, azon a szívbemarkoló, feledhetetlen hangon, melyen már oly sokszor megszólította őt: „Mária!” – Mintha álmából riasztották volna, ujjongó örömmel felkiállt: „Rabbóni! Mesterem!”. Földöntúli elragadtatással odahullott lábaihoz a harmatos fűbe, hogy átölelje azokat a lábakat, amelyeken még vörösen virult a szegek sebe. Jézus azonban így szólt hozzá: „Ne érints engem, mert még nem mentem fel Atyámhoz, hanem menj atyámfiaihoz és mondd meg nekik: felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz”. És nyomban elvált a térdeitől és eltávozott a fák között a reggeli napsütésben. Mária nézett utána, míg el nem tűnt. Aztán felkelt a pázsitról és magánkívüli boldogsággal futott, hogy elmondja övéinek élete legáldottabb élményét, hogy látta a dicsőséggel feltámadott Urat.

Testvéreim, könyörögjünk azért, hogy mindnyájunk szívében ilyen hatalmas erővel lángoljon fel a húsvéti bizonyosság: Krisztus feltámadott, s legyen az élő Krisztussal ilyen életünket átformáló személyes találkozásunk, mint volt Mária Magdalénának azon az első húsvét reggelen. Ezt a kegyelmet azonban nem nyerheti meg az Úrtól mindenki. A feltámadott nem akárkinek jelent meg akkor sem, de azóta sem. Csak olyanoknak, akiknek nagyon hiányzott, akik mélységesen vágyakoztak, és keseregtek utána, azokat ajándékozta meg a húsvéti bizonyosság örömével. Akik megelégedetten örültek annak, hogy sikerült őt megölniök, azokat sorsukra hagyta.

Tanuljuk meg Mária példájából, hogy Jézus nem azonnal adja meg a Vele való találkozás örömét, hanem türelmes szeretettel vezeti a Benne bízókat a boldog bizonyosság felé. Legyen bíztatás számunkra, hogy íme milyen nehezen születik meg a Feltámadottban való diadalmas hit még ebben a forró vágyakozásban teli lélekben is. Milyen lassan tör keresztül a gyász sötét felhőin a nagy örvendezés ragyogó napfénye. Ne légy elkeseredett, ha benned is kétségek támadnak. Nem te vagy az első, akit a Feltámadott csak küzdelmek árán tud meggyőzni. De meggyőz, csak légy kitartó a keresésében és állhatatos a kegyelem ajtaján való zörgetésben.

Még egy dologra int Mária Magdaléna példája. Aki egyszer átélte a húsvéti diadalmas örömet, annak meg kell hallania a küldő parancsát is. Nem zárhatom magamba vallásos rajongással, mint boldog titkát szívemnek, hanem közölnöm kell másokkal is. Minél többekkel, hogy nekik is ugyanolyan nagy öröm legyen a Feltámadottal való találkozás.

Áldott legyen a kegyelmes Isten, hogy a húsvéti diadallal a mi halhatatlanságunkra is zálogot adott, mert Krisztus a feltámadás és az élet, és aki Őbenne hisz, ha meghal is él az. Ámen.

Imádság: Új énekeskönyv 307. dícséret: 2-5. verse. Régi énekeskönyv 129. Dícséret.

Jézus él, mi is élünk, A haláltól nem félünk, Mert meggyőzte a halált, Örök váltságot talált Isteni erejével, Hathatós érdemével.

Nekünk megigazulást, Erkölcsi megjobbulást, Istennel békességet, És boldog reménységet Nyert föltámadásával, Örök igazságával.

Előtted arcra esünk, S kérünk, édes kezesünk, Részeltess halálodnak És föltámadásodnak Drága érdemeiben, Édes gyümölcseiben.

Cselekedd Szentlelkeddel, Végtelen érdemeddel, Hogy új életet éljünk, Végre porból fölkeljünk Az örök boldogságra, És halhatatlanságra.

Bátori István (1749-1833)

Záró fohász:

Római levél 16.rész 27.verse:„Az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké. Ámen“

Húsvét – vasárnapi igehirdetés

1957. április 21-dikén. Húsvétvasárnap – Írta: Narancsik Zoltán

Előfohász: „ A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és földet” Ámen.

Bibliaolvasás- Lectio: Lukács evangéliuma 24. rész 1 – 12. versei

Igehirdetés: Lukács ev. 24. rész: 1 – 6.versek


AZ ÉLŐ JÉZUS


Keresztyén Testvérem!

A nagypénteki események véres színhelye: Jeruzsálem elcsendesült. A nép szétoszlott, és a csúfolódás zaját halotti csend váltotta fel. A tanítványok a rettenetes események hatása alatt szétfutottak, a sír őrizésére kirendelt katonaság nyugodtan hajtotta álomra fejét, nem látott okot a félelemre. E nagy csendesség és némaság között a hét első napjának reggeli szürkületében asszonyokból álló kis csoport megy végig az alvó város utcáin. Krisztus sírjához mennek. A halott Mester utáni kegyeletük viszi őket azzal a szándékkal, hogy a holttestet bebalzsamozzák. Szorongó érzéssel mennek. Nemcsak az a borzasztó valóság marcangolta lelküket, hogy a Mester meghalt, hanem az a tény is, hogy a leggyalázatosabb halállal, megbélyegezve, keresztre feszítve halt meg. Aggódtak és töprengtek azon, hogy a sírbolt le van pecsételve és ki lesz az az erős közülük, aki elhengeríti a követ a sír szájáról. Szeretetük és ragaszkodásuk azonban elnyeri jutalmát, mert a hit, amely Jézus sírjához vitte őket, csodát látott: a kő elhengeríttetett és ők megdöbbenve látják, hogy az Úr teste nincs a sírban. A halott helyett két fehér ruhába öltözött férfi jelent meg előttük és azt kérdezte tőlük: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, az Úr feltámadott!“ E nem várt híradás hallatára leírhatatlan öröm vett erőt az asszonyokon, és lélekszakadva viszik a hírt a tanítványoknak.

A tanítványok számára ez a hír a húsvéti üres sír: elveszettnek hitt ügyük győzelmét jelentette.

A szerte futó tanítványok úgy gondolták, hogy az ő sorsuk és az általuk hordozott ügy sorsa is megpecsételtetett a nagypénteki keresztfán elhangzott sóhajtással. „Elvégeztetett“. Milyen forró öröm járhatta át testüket-lelküket a hallott hír, majd a megtapasztalt látás után: „mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt az Úr, feltámadott!“

A mi számunkra a feltámadás ünnepe az életet jelenti. Azt a hívő megtapasztalást, hogy életünkben nem a halál az utolsó szó, életünk kapuja nem záródik le a sírgödörnél, mert hangzik felénk is a megfeszített és feltámadott Krisztus szava: „Mert én élek, ti is élni fogtok…. Én vagyok a feltámadás és az élet, aki énbennem hisz, ha meghal is, él az“. Amíg a világon élünk, Testvéreim, az élet és annak kérdése a legfontosabb nekünk. Mióta csak ember él ezen a földön, azóta minden törekvés odairányult, hogy az élet minél tökéletesebb és teljesebb legyen. Emberi milliók kívánkoznak az élet titkába beletekinteni, az élet és halál kérdéseire feleletet adni. A tökéletesebb élet, a halhatatlanság után való vágyakozás minden időben ott élt az emberek szívében. Már a pogány görög bölcs, Szókratész előtt is derengett valami kis látás, amikor a halál felől érdeklődő barátjának azt feleli: Engem akartok ti eltemetni? Meglátjátok, hogy én nem tűnök el. Testemet eltemethetitek a hagyomány szerint, de lelkem élni fog köztetek.

Az emberiségnek ezt az öntudatlan sejtését hozta felszínre és helyezte isteni fénybe a megfeszített, és feltámadott Krisztus példája. Az a megnyílt sír eleven erővel hirdeti, hogy van bennünk valami, ami több, mint a világ, ami örökkévaló érték.

Irók, festők, nagy alkotóművészek nyomán sok ember kimondja és igaznak vallja azt az állítást, hogy „az élet: álom.“ Aki ezen gondolkozik, százszor is felteszi a nagy, szívet hasogató kérdést: hát valóban csak ennyi az élet? Csak egy rövid álom? Nincs annak magasabb rendeltetése? A halál pontot tesz az életünk végére? Hát akkor van értelme a jóságnak, szépségnek, igazságnak? Ha az élet csak egy rövid álom, minek akkor dolgozni, fáradni? Szeretet, önzetlenség, világot átformáló nagy erények, gondolatok, tettek: mit érnek akkor? Mit ér az igazság győzelméért hozott tengernyi áldozat, hitért, szabad, boldog életért való harc, ha itt minden csak egy rövid álom és semmi más?

Testvéreim! A megfeszített és feltámadott Krisztus a bizonysága, hogy van magasabb célja és értelme életünknek, mert megmutatta, hogy a jóságnak végeredményben győzni kell a gonoszság felett. A természeti világban az elmúláson keresztül indul az új élet. A magnak el kell rothadni, hogy új termést hozzon. Éppen így a lelki világ törvényei szerint Krisztusnak is, mint első zsengének meg kellett halni, hogy halálából új élet fakadjon. Krisztus megnyílt sírja meggyőző erővel hirdeti, hogy ami Istentől született, azon nincs hatalma a halálnak.

Ma is megállottunk a feltámadott Krisztus sírjánál. Vajon átjárta-e szívünket ez az öröm, a győzelmi érzés, mint ahogy átjárta amaz asszonyok és a tanítványok szívét? Feltámad-e bennünk a szent elhatározás Krisztus követésére? Ha igen, akkor számunkra is feltámadott Krisztus, megszületett bennünk az új ember, megértjük a két fehér ruhába öltözött férfi szavát: „Mit keresitek a holtak közt az élőt?“.És beteljesülnek rajtunk a feltámadott Krisztus búcsúszavai: „Ime én tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig“. Ámen.

Imádság:

Áldd meg Úr Isten azt a boldogító hírt, hogy az élet győzelmet vett a halálon. Tedd ezt valósággá és erővé a mi szívünkben is. Amint a mi Urunk meghalt és feltámadott, add, hogy mi is meghaljunk a bűnnek, és feltámadjunk az életre. Valahol a bűn átka szíveket fogva tart, vezesd el őket a szabadságra, amelyre Krisztus szabadított meg minket. Valahol szerető szívek sírnak a koporsó mellett, vigasztald meg őket, hogy a feltámadott Krisztus elvette a halál hatalmát, és visszaszerezte nekünk az életet. Valahol erőszak és igazságtalanság uralkodik a földön, jövel, juttasd diadalra igazságodat, míg végtére az egész világ felismeri, hogy az erő és hatalom tied, örökké. Ámen.
Záró fohász: Római levél 16. rész 27.verse „Az egyedül bölcs Istennek a Jézus Krisztus által dicsőség mindörökké. Ámen“

Nagypéntek – Igehirdetés

A keresztyén, a protestáns egyházak, – ünneptelen félévét megelőző, – ünnepeinek sorozata áll majd előttünk: Virágvasárnap után Nagypéntek, majd Húsvét első, és második napja, Mennybemenetel (Áldozócsütörtök), Pünkösd első és második napja, Szentháromság vasárnap. Ezekben az ünnepnapokban is hitben erősítenek, vígasztalnak, bátorítanak bennünket az előttünk járó, néhai és még velünk, az árnyékvilágban járók közötti lelkipásztorok.

Jézus Jeruzsálembe való bevonulása napján, Virágvasárnapon megszólított bennünket és szívünkbe helyezte az igét Nagy Endre, néhai karancsi, kői és sepsei lelkipásztor. Igehirdetése honlapunkon is olvasható.

Ezt követően most, Nagypénteken a régi jugoszláviai refomátus egyház lelkészi karának, még élő lévita lelkipásztora, tanúja, Lángh Endre, nyugalmazott püspök, a vinkovci-, tordinci, pleternicai és bjeliseváci gyülekezetek volt lelkipásztorának bizonyságtétele szól hozzánk.

Nagypéntek a reformátusoknál és a protestáns egyházakban a legnagyobb ünnep. Ekkor Jézus kereszthalálára, és áldozathozatalára fektetjük a hangsúlyt. Ez az egyszeri és tökéletes áldozathozatal felülmúlta és végleg eltörölte a papok által az Isten népéért való, ószövetségi tiszta és szeplőtelen állat-, égő-, és füstölgő áldozatbemutatását. Nincs többé rá szükség, mert Isten elfogadta Krisztusnak értünk hozott áldozatát, a bűnök bocsánatára. Látszatra szomorú és tragikus, de annál felemelőbb, ahogy erről Lángh Endre igehirdetése is bizonyságot tesz. A vírusmentes világban a református gyülekezetekben a nagyhét minden egyes napján volt bűnbánati istentisztelet. Nagypénteken ma is az úrasztalára fekete terítőt terítünk. Harangjaink nem hallgatnak, hanem hívogatnak. Nem rövidített misénk van, hanem teljes délelőtti, vagy délutáni liturgia szerinti istentiszteletet tartunk. Áldott ünneplést kívánok minden kedves testvérünknek, olvasóinknak!

Áldáskívánással: Kopácsi Kettős János szuperintendens, a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház püspöke.

Nagypéntek (1958. április 4.) – Igehirdetés. Írta: Lángh Endre
Előfohász: „A mi segítségünk az Úr nevében van, aki teremtette az eget és földet” Ámen.
Bibliaolvasás- Lectio: János evangéliuma 19. rész, 28 – 37. versei
Igehirdetés: János ev. 19. rész: 30.vers

Keresztyén Testvérem!

Ma Nagypénteket ünnepel majdnem az egész keresztyén világ. Sokan még azok is, akik egyébként nem igen járnak templomba, ma templomba mennek. Ma az Úr halálára emlékezünk. Annak halálára, aki úgy szeretett, ahogy rajta kívül senki se tudott. De ne legyen a mi nagypéntek-ünneplésünk csak puszta emlékezés! Lélekben menjünk ma Hozzá, álljunk meg keresztje alatt, halljuk meg szavát, mert a keresztről is hozzánk szól: „Elvégeztetett”. Urunk, küldd le a Te Lelkedet, hogy annak segítségével mélyedjünk el Benned! Hódolattal kell megállnuk haláltusában szenvedő Urunk keresztje alatt. Oly gyötrelmeket szenved testében, amilyen gyötrelemről nekünk sejtelmünk sincs. Lelke gyötrelmeiről ne is szóljak. Gondoljunk csak a Gecsemáné kertjére… Mennyire felettünk áll, még megaláztatásában is! Mily fenséges a kereszten is! Mikor a fájdalmak haláltusájában gyötrődik az ember, hányszor megbomlik az elme is! Nem képes már gondolkozni sem, sőt rémképeket lát, hallucinál, vagy teljesen eszméletén kívül van. Urunk a halála pillanatáig világos öntudatánál volt. Utolsó cseppig kiitta „a poharat”. Világos öntudattal kiáltja bele ebbe a bűnös világba, hogy örökre hangozzék a viszhangja: „Elvégeztetett”.

Mire mondotta a haldokló Megváltó – dicsőség Néki! –, hogy „elvégeztetett”? Mindenek előtt: „elvégeztetett” mindaz, amit a szertartások, ígéretek és a próféták megjövendöltek. Ha kissé figyelmesen nézted meg, testvérem, a mai igét, szembe tűnhetett, hogy a 28. versben is ott áll: „elvégeztetett”. Ebből világosan láthatjuk, mire mondotta Urunk: „elvégeztetett”. Beteljesedett az írás az első betűtől az utolsóig, mind a törvény, mind a „veres tehéntől” (Mózes IV. könyve 19. rész 2.verse) a gerlicéig, az izsóptól a Salamon templomáig. Nincs szertartás, jel, szimbólum ami Benne el nem végeztetett volna. Nincs prófécia akár a Kébár partján, akár a Jordán mellett prófétálta is, nagy, vagy kispróféta; sem álomlátás, akár Babilonban, Samáriában, vagy Júdeában vette a látomást a látnok, mely teljesen be ne teljesedett volna Urunkban.

Testvéreim, hát nem fenséges dolog, hogy látszatra oly ellentétes próféciák, szertartások és ígéretek tömkelege egy személyben beteljesedett?! Tedd félre csak egy pillanatra az Úr Jézust, s úgy vedd elő az Ószövetséget, és próbáld megoldani a rejtélyt: Próbálj alkotni magadnak egy olyan eszmei személyt, aki alkalmas arra, hogy benne minden ígéret, jel, prófécia beteljesedjék! Ne feledd: olyan kell legyen, mint Mózes és mégis oly vezér, mint Józsué, egyben kell, hogy legyen Tóra és Melkisédek, kell, hogy egyaránt legyen Dávid és Salamon, Nóé és Jónás, Júda és József. Nem csak megöletett bárány, és meg nem öletett, de pusztába üldözött bak, a vérbe mártott galamb, s a galambot megölő pap, sőt oltár is kell, hogy legyen, a szent sátor is, az aranyfedél és a szent kenyér is. De ne feledd el a próféciát sem: „Hajoljanak meg előtte mind a királyok, és minden nemzet szolgáljon neki.” (Zsoltár72:11) és mégis „Útált, és az emberektől elhagyatott” volt. Szűztől kell, hogy szülessen, hibátlan, és tökéletes kell, hogy legyen. Dávid Fia, és mégis száraz talajból kinőtt vessző.

Legyél a világ legbölcsebbike, akkor sem fogsz elgondolni olyan személyt, akibe mindez beleférhetne! Itt nem segít az emberi elme! A mi parányi elménk itt elenyészik! Az Úr legyen irgalmas, hogy ne emberi bölcsességgel, hanem az Ő Lelke erejével olvassuk az írásokat a kereszt fényében! „Elvégeztetett” – áldott légy Urunk örökre! Helyetted és helyettem, érted és értem, az Úr végzett mindent. Soha életemben egyetlen egy törvényt, egyetlen egy parancsot tökéletesen meg nem tartottam. S ha még minden parancsolatot be is tartottam volna tökéletesen, s csak egyben hibáztam volna, akkor is már bűnös vagyok. Akármerre próbálok menekülni, akármennyire erölködöm is, tehetetlen vagyok, bennem a bűn, s a Sátán hatalmasabb nálam. Ó, milyen nyomorúlt ember vagyok. Előttem a törvény, mely tökéletes és szent, s nekem nem használ semmit, sőt elítél. Vagy azt gondolom, hogy jó ember vagyok, mert hiszen nem vagyok olyan, mint a szomszédom; nem iszom, nem káromkodom, a rendőrséggel sem volt bajom, s közmegbecsülésnek örvendek! Az ilyen jó ember bízhatik magában, hiszen nem is ismeretes ilyen jó ember. Egy napon felnyitom a bibliámat s egy kemény hang összetör bennem mindent: „Átkozott az a férfi, aki emberekben bízik!” (Jeremiás könyve 17. rész. 5. vers) Nem bízhatom magamban sem.

Nos, Testvérem, ha ez a te eseted is, gyere akkor most velem. Az Úr Jézus széttárt karokkal, keresztre szegezve kiáltja felénk: „Elvégeztetett!” Ő elvégzett helyettünk mindent; Betöltötte a törvény, a próféták minden csodáját – helyettünk. Nekünk kellett volna, de mert mi erre teljesen képtelenek voltunk, Ő eljött, hogy helyettünk elvégezze, mert mi soha el nem tudtuk volna végezni. Őérette, – ha saját semmirevalóságod, bűnös voltod nyomorában hittel Hozzá fordulsz, magad Néki teljesen átadod, az Atya hallja a Fiú kiáltását: „elvégeztetett”, s – bűneid adósságlevelét összetépi.

Keresztyén Testvérem, érzed, érted, felfogod-e: a Krisztusban minden bűnöd megbocsáttatott. Te Isten előtt megigazultál, igazzá, szentté lettél – Őérette, általa, s benne. Lehet-e akkor, hogy boldogan ne ujjongj? Lehet akkor nem örömkönnyeket sírni, mikor Isten ily csodálatosan szeret minket? Lehetséges-e, hogy további életünket teljesen Neki ne szenteljük? Lehet nem gyűlölni a bűnt, mikor Isten ily drága áron szabadított meg bennünket a kárhozattól? Lehet-e nem szeretni a bűnös embert, mikor Ő annyira szerette, hogy mindent elvégezett érte? „Elvégeztetett”!

Menj el, testvérem, minden szenvedőhöz, búsulóhoz, reménytelenhez, s vidd hozzájuk nagypéntek, s minden idők boldog evangéliumát, hogy „Elvégeztetett”. Az igazi örömöt elmondani nehéz, de elrejteni lehetetlen. Ha életedet a kereszt szava tölti be, hogy „Elvégeztetett”, akkor belső erő fog hajtani, hogy csak Neki élj, és másokat is Hozzá vezess.
Szüntelenül imádkozva áldd az Urat azért a nagy jótéteményért, hogy megváltásod „Elvégeztetett”. A Szentlélek Úristen legyen velünk, hogy a háladatosság jó gyümölcseit teremjük az Úr szent neve dicsőségére. Ámen.

Imádság: Új énekeskönyv: 296. dicséret, Régi énekeskönyv: 121. dicséret.

Go Top