Fényképes beszámoló – Szent Korona jelkép átadása – Csúza

Emlékezés Vörösmarton – október 6. – Béni Izsák Ferencz öröksége Vörösmarton

Béni Izsák Ferencz öröksége Vörösmarton

„nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek: az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, amelyeket véghezvitt.” (Zsoltárok 78:4)

Vörösmarton október 6-án gondolatban egy családi síremlékhez vezet az emlékezés útja. Azokéra gondolunk ott, akik előttünk dolgoztak, családot neveltek, és gondját viselték gyülekezetüknek. Béni Izsák Ferencz közülük való. A szabadságharc évében született, 1906-ban halt meg. Kossuth iránti tiszteletét őrzi a helyi emlékezet, de református emberként más okból is érdemes megállnunk a neve előtt.

Egy család történetében sokszor a nagyapák és nagyanyák szavai maradnak meg a legtovább. Amit munka közben mondanak, ahogyan ünnepre készülnek, ahogyan imádkoznak, abból a gyermek megérti, mihez tartozik. Ezt később sem könnyű elfelejteni. Novák Olga a nagyapja nevelésében találta meg református és magyar öntudatának egyik meghatározó forrását. Aki ismeri az ő későbbi szolgálatát, annak ez a családi kapcsolat különösen sokat mond.

Novák Olga, az unoka tanított, fiatalokat segített, egyházi szolgálatot vállalt. Testvére, Blanka Vörösmarton vezette a női bibliakört. A nagyapa halála után más feladatokat kaptak, más körülmények között éltek. Mégis felismerhető a kapcsolat: amit otthon értéknek tanultak, abból mások is részesültek. Így érthetjük meg, hogyan lehet egy baranyai református család története az egész horvátországi magyar reformátusság számára tanulságos.

Béni Izsák Ferencz a munkában is példát adott. A gazdálkodás mellé kereskedést épített, majd özvegy leányával közös céget alapított. Az 1897-es cégbejegyzésben apa és leánya egyaránt önálló cégjegyzésre jogosult tagként szerepel. A száraz hivatalos sorok mögött egy család közös munkája áll. A megélhetés megteremtése, a tudás átadása és a következő nemzedék felelősségre nevelése összetartozott az életükben.

A mottóban szereplő zsoltárvers azonban többet kíván a múlt felidézésénél. Isten tetteinek továbbadásáról beszél. Egyházi emlékezésünkben ezért az a kérdés is jelen van, hogy elődeink életén keresztül mit tanulhatunk az Úrba vetett bizalomról. A haza szeretete mellett hogyan maradt helye az imádságnak? Mire indította őket a hitük? Miben kell követnünk őket, és mit kell Isten igéje előtt újragondolnunk?

Október 6-án a szabadságharc kivégzettjeire emlékezünk. Béni Izsák Ferencz annak a nemzedéknek a tagja volt, amely már az utánuk következő világban nőtt fel. Kossuthot később személyesen is felkereste. Vörösmart számára ez a találkozás a nagy magyar történelmet közeli, családokban elmondható történetté tette. A nemzeti emlékezetnek szüksége van ilyen helyi kapcsolatokra, mert általuk értjük meg, miért volt fontos elődeinknek egy távoli esemény vagy ember.

Az októberi emléknaphoz kapcsolódva 2026-ban a felújított családi sírhely ünnepélyes átadására hívják az emlékezőket. Az eszéki főkonzulátus, a HMDK és a vörösmarti magyar kultúregyesület meghívása a közös emlékezés alkalmát kínálja egyháztagjaink számára is. Egyházi emberként hálával fogadhatunk minden munkát, amely megóvja az elődeinkhez vezető nyomokat. A síremlék mellett az ott nyugvók hitének történetét is meg kell őriznünk.

A Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház számára Béni Izsák Ferencz emléke ezért különösen közelről szól. Vörösmarti református örökségünk része. Az adományáról szóló alapítólevélben kifejezett egyháztámogató szándéka arra emlékeztet, hogy a gyülekezet jövőjéért minden nemzedék felelősséget visel. A mai lehetőségeink különböznek az övéitől. Valaki a templom körül dolgozik, más egy magára maradt emberhez megy el, megint más a gyermekének tanítja meg az első imádságot. Ezekből a szolgálatokból él a közösség, református keresztyén közösségünk Horvátországban is.

Élete végén ennek a felelősségnek írásos formát is adott Béni Izsák Ferencz. Az 1905-ös adományozói alapítólevélben a sírboltot magában foglaló, részben szőlővel beültetett földjét leánya halála után a vörösmarti református egyházközségnek szánta. A jövedelmet egyházi szükségletekre rendelte. A későbbi tanulmányok szerint az egyházi tulajdonba adás ugyan nem valósult meg. Ezt is el kell mondanunk, amikor róla írunk. A meghiúsult terv azonban megmutatja, hogyan gondolt saját családján túl a gyülekezet jövőjére. A sírhely körüli földön az élő egyház fenntartásának lehetőségét látta.

A családi síremlék egyik intése ma is világos: „Egymást szeressétek s békében éljetek!” A horvátországi reformátusok között ezt különös figyelemmel kell meghallanunk. A békességet a mindennapi beszédünkben és egymással való bánásmódunkban is keresnünk kell. A múlt megbecsülése erre is kötelez.

Amikor gyermekeinket vagy unokáinkat kivisszük egy régi sírhoz, mondjuk el, kit takar a név. Beszéljünk arról is, hogyan kapcsolódott az egyházhoz, és mi maradt ránk a munkájából. Aztán vigyük őket a templomba, az élő gyülekezet közé. Ott kaphat folytatást az a történet, amelyre a síremlék előtt emlékezhetünk személyesen is 2026 október 8-án, Vörösmarton.

Csúza – 2026. október 4. Emlékjel

Szent Korona Emlékjel avatás – Csúza – fényképsorozat

Az emlékezés segít megőrizni a hitet

Az emlékezés segít megőrizni a hitet.

Az alábbiakban a mára meghirdetett Szent Korona-felavatási ünnepségen elhangzó igehirdetés szövegének egy részletét közöljük, amelyet főtiszteletű Varga György püspök mond el. Az alkalmat széles körben meghirdettük a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház köreiben. A felavatást nagytiszteletű Kettős Attila főjegyző tartja, aki megköszöni az adományozóknak a Szent Korona jelképének egyházunk számára történő adományozását.

Az alkalomról a későbbiekben részletesen is beszámolunk, fényképekkel együtt. Addig is kérjük, hogy mindenki imádságos szívvel kövesse figyelemmel az egyház és a csúzai gyülekezet áldozatos munkáját, amellyel nemzeti, kulturális és egyházi örökségünket őrizzük és megéljük kis létszámú, de annál nagyobb történelmi múlttal és reménység szerint jövővel is rendelkező gyülekezeteinkben.

________

„Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek.” (Jakab 1:12)

________

(részlet)

Kedves Testvérek!
Szeretett Gyülekezet!

…Péter apostoli szolgálatának, feladatának érzi, hogy Jézus Krisztusra emlékeztesse a híveket, egyedül ez legyen fontos számukra. Az apostol tisztában van azzal, hogy hamarosan föl kell szednie a földi porsátrat, de tud az „élet koronájának” ígéretéről is. Van még életereje, hogy ébresztgesse a feledékeny híveket. Saját megtapasztalt élményére emlékezik vissza. Jézussal együtt ott volt a megdicsőülés hegyén, visszaemlékezik élményeire. A hegyen Illéssel, Mózessel, az Ószövetség fontos szereplőivel hallotta az Atya bizonyságtevését Jézus Krisztusról, amikor így szólt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm!” Egy szemtanú élménye, átélt tapasztalata volt ez. A levél írója tudja, ha az ember meghal is, Isten Igéje örökké meg fog maradni. Az emberi lét múlandó és változik, de Isten örök, és Igéjének tanítása maradandó. Bizonyságtételével próbálja biztatni a híveket, hogy ők is higgyenek ebben az igazságban, higgyenek a prófétai beszédben, és erre emlékezzenek vissza.

A Biblia régen leírt sorai a mai napon bennünket is emlékeztessenek Jézusra, vezessenek bennünket Jézus felé. A múltban megtörtént eseményekre ne csak visszaemlékezzünk, hanem bízzunk, reménykedjünk abban, hogy a jelenünkre is kihatnak, és személyes életünkre, hitéletünkre, lelki életünkre is hatással lehetnek. A levél írója a felkelő hajnalcsillagról írt. Máté evangélista leírása szerint egy felkelő hajnalcsillag távolról elindította a napkeleti bölcseket, a hagyomány szerint királyokat Jézushoz. A csillag fénye vezette őket, és sikerült is az utazás, eljutottak Jézushoz. A mai napon egy másik királyra is emlékezzünk, Szent István királyra. A magyar nép uralkodója több mint ezer évvel ezelőtt szintén eldöntötte, hogy a magyar nép felveszi a keresztyén vallást, elfogadja Jézus tanítását, hisz a Szentháromság egy Istenben. A Szent Korona II. Szilveszter pápa elismerő ajándéka, a mai napon megemlékezünk erről is. A Történelmi Vitézi Rend Nagyváradi Széke és a Pro-Szentjobb Alapítvány ajándéka, a Szent Korona-emlékjel itt marad a csúzai templomdombon, hogy emlékeztessen bennünket magyar identitásunkra, keresztyén hitünkre.

Szent István király történelmi döntése a keresztény állam megalapításáról azt mutatja, hogy az országot, a magyar nemzetet Jézus Krisztus lelkiségére, szellemiségére akarta építeni. A kilencedik Szent István-i alkotmányos alapelv az imádság, illetve a Jézus tanításán alapuló vallásosság gyakorlása, az Istennel való rendszeres kapcsolattartás Isten vezetésének elfogadása céljából …

Legyünk mi is hűségesek hitünkhöz, tartsuk meg identitásunkat, szóljon nekünk Jézus biztatása: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jelenések 2:10) Ámen.

(Főtiszteletű Varga György püspök igehirdetése – 2026. október 4-én Csúzán, a Szent Korona jelképének felavatási ünnepségén. – részlet)

Akik nélkül nincs ünnep

Hála azokért, akik nélkül nincs ünnep

A mai ünnep előkészítése a csúzai gyülekezet áldozatos munkáját dicséri. Hálával gondolunk az adományozó alapítvány tagjaira is, akik hosszú utazásra vállalkoztak, hogy személyesen is velünk lehessenek. Vendégeinket a csúzai gyülekezet és a szentlászlói református egyházközség közösen fogadja.

Külön is köszönetet mondunk azoknak az asszonyoknak és férfiaknak, akik gyülekezeteink hűséges munkatársai és istentiszteleteink résztvevői. Jelenlétük, munkájuk és szolgálatuk által válik kézzelfoghatóvá a Krisztusban megélt közösség itt, Horvátországban. Ők készülnek, vendéget fogadnak, rendet teremtenek, és elvégzik mindazt, amire egy ünnephez szükség van. Sokszor csendben, a háttérben szolgálnak, de nélkülük nincs ünnep.

Hála legyen Istennek értük, és köszönet nekik minden szeretettel végzett szolgálatukért! Emberi szemmel talán ők a legkisebbek, mégis nagy az, amit közöttünk tesznek. Isten Lelke munkálkodik bennük és közöttük; jelenlétük, munkájuk és szolgálatuk az ő áldásával lesz ajándékká református közösségeink számára. Ennek egyszerű, mégis sokat jelentő bizonysága: még itt vagyunk és élünk.

Hűséges helytállásuk egész Kárpát-medencei közösségünknek jelzés és felhívás a testvéri összetartozásra. Egyúttal bizonyságtétel Krisztusról, aki megtart bennünket, és egymás szolgálatára indít. Neki legyen hála és dicsőség mindazért, amit közöttünk és általunk cselekszik!

(fotó: a gyülekezet tagjai előkészítik a templom kertjét a fogadáshoz és az emlékjel elhelyezéséhez az ünnep előtti napokban, 2026.10.04.)

Mit tegyünk a horvátországi református megosztottsággal?

Vitaindító a hívek és az egyházvezetők számára

Minthogy hazai (értsd: horvátországi) küzdelmeink mellett híveink szinte kivétel nélkül az anyaországi egyházi történéseket is megkülönböztetett figyelemmel kísérik a médiában, valamennyien láthatjuk, hogy a magyarországi egyházi vezetők jelöltállítása és tisztújítása kapcsán az utóbbi hónapokban megélénkült köreinkben a közös gondolkodás. Magyarországon gondnokok és főgondnokok, lelkipásztorok és esperesek, püspökök, gyakorlati teológiával foglalkozók és professzorok, valamint az egyházi adminisztrációban dolgozók írásaikban és beszédeikben sorban megnyilvánulnak arról, mit gondolnak az egyház jelenéről és jövőjéről. Ezek a megszólalások, olykor rejtve, arról is vallanak, hogyan látják az egyház életének és az arra befolyással bíróknak az elmúlt évtizedeit.

Hamarosan, az eddigieknél nagyobb felbontásban megnyílnak Magyarországon az úgynevezett „ügynökakták”. Lehetséges, hogy ezek módosítják a jelenleg kialakult képet, amelyet egymásról és az egyházról ebben a mozgalmas időszakban alkotunk. Az is lehetséges, hogy addigra a választások már eredményt hoznak. Az alábbi írás szempontjából ennek tulajdonképpen nincs jelentősége, de ha mégis van, annak vizsgálata sokkal mélyebb elemzést kíván, amelyre igény esetén nálam avatottabbak részéről a jövőben kerülhet sor.

Mindeközben egy Magyarországon évtizedeken át szolgáló, jelenleg határon túli gyülekezetben dolgozó lelkipásztor is közzétette gondolatait. Azt kérdezi: „Mekkora a távolság aközött az egyház között, amelyről beszélünk, és aközött, amelyet működtetünk?” Fontos ezt a megszólalást is megemlíteni, mert a kérdés nem csupán helyi ügyeket érint: általában a Kárpát-medencei református egyházak életére is rámutat. A rendelkezésemre álló iratok és dokumentumok szintén felteszik ezt az önvizsgálatra hívó kérdést. Horvátországban mindennek különös súlya van: két református egyház, a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház (HMRKE) és a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház él egymás mellett, hosszú ideje vitában a történeti folytonosságról, a képviseletről, az egyházi vagyonról és a kapcsolatok rendjéről. A híveket azonban az is érdekli, hogy ki nyitja ki a templomot, ki tanítja a gyermekeiket, ki látogatja meg a betegeket, és együtt tudnak-e imádkozni olyanokkal, akikkel egykor egy gyülekezethez tartoztak. Megrendítő azzal szembesülni, hogy gyülekezeti tagjainknak ezek a kérdések mekkora fájdalmat okoznak.

A mai közéleti kérdésfelvetések ereje nagy részben abban van, hogy nem elégszenek meg a fogyás vagy a pénzhiány emlegetésével. Megkérdezik, ahogy a fent említett írás mérhetetlenül empatikus szerzője (T-LL, 2026.09.22.) is, hogy mi történik a bizalommal, amikor az állami működésről és az egyházi szolgálatról szóló szavak, valamint az intézmények tettei eltérnek egymástól. Ezt a szempontot érdemes átvenni.

A magyarországi adatokat és az egyházi választási helyzetet nem lehet egyszerűen rávetíteni Horvátországra. Itt a háború utáni újraszerveződés, az 1999-es szakadás, a különböző állami és egyházi elismerések, valamint a vagyon körüli perek is alakítják a hétköznapokat. A horvátországi hívek véleményéről pedig nem áll rendelkezésünkre olyan felmérés, amely feljogosítana bennünket arra, hogy egyetlen közös választ tulajdonítsunk nekik.

Mit tudunk, és mi vitatott?

A HMRKE történeti összefoglalója szerint az 1993-ban bejegyzett egyház zsinata 1998 végén nem erősítette meg az addigi vezetést; a korábbi vezetők 1999-ben külön egyházat jegyeztettek be. Ez a HMRKE álláspontja az egyházszakadás történetéről, amelynek személyes és egyházkormányzati megítélését a másik fél irataival és elbeszélésével együtt kell megvizsgálni. Az Eszéki Kereskedelmi Bíróság 2019. november 29-i ítéletét a horvát felső kereskedelmi bíróság 2021. június 29-én helybenhagyta; a HMRKE Zsinati Tanácsának jogi összefoglalója szerint az ítélet a HMRKE-t nevezi meg a volt jugoszláviai református egyház horvátországi jogutódjaként. A Horvát Köztársaság 2023-ban a HMRKE-vel is együttműködési szerződést kötött.
Mindebből nem következik, hogy a Kálvini Egyház híveinek hite, gyülekezetei vagy istentisztelete értéktelen volna. A jogi személyek folytonossága, a két egyház állami bejegyzése, egy-egy ingatlan tulajdona, a nemzetközi szervezeti tagság és a Krisztus egyházához tartozás különböző kérdés. A HMRKE jogainak elismerését nem szolgálná, ha mi magunk is összekevernénk ezeket. A Generális Konvent 2021-es nyilatkozata ezzel szemben kizárólagos elismerést állított a Kálvini Egyházról. A HMRKE több fórumon is ennek felülvizsgálatát és a jogi, belső egyházjogi, illetve történeti állítások szétválasztását kéri. Ez fontos ügy; a vitatott nyilatkozat helyesbítése azonban önmagában még nem építi újjá a helyi gyülekezeti életet és bizalmat.

Mit mondhatnak a hívek?

Valószínűleg többféle választ. Vannak, akik a HMRKE jogfolytonosságának és az elszenvedett sérelmeknek a nyilvános elismerését tartanák a kezdetnek. Mások azt félthetik, hogy egy újabb vitától megint a helyi istentisztelet, a lelkész vagy a templom fenntartása szenved kárt. Lehetnek, akik a Kálvini Egyházhoz tartoznak meggyőződésből, és azt szeretnék, hogy közösségüket tisztelettel hallgassák meg. Megint mások számára az a legfontosabb, hogy idős korukban meglátogassák őket, gyermekeik hitoktatásban részesüljenek, és a két egyház tagjai ne kerüljék egymást az érintett falvakban. A távol élő családtagok vagy a közösségtől eltávolodott reformátusok pedig másképp láthatják mindezt.
Ezek lehetséges vélemények, nem a hívektől gyűjtött idézetek. A legnagyobb hiba az volna, ha bármelyik vezetőség kijelentené: „Tudjuk, mit akar a nép”, és ezzel lezárná a kérdést. A híveket a saját szavaikkal kell megszólaltatni. A kérdés ne az legyen, hogy ki melyik püspök vagy jogi álláspont mellé sorakozik fel, hanem például ez: Mi az, ami a gyülekezeti életben most fáj? Mely közös alkalmakon vennének részt? Mitől tartanak? Milyen igazságtételt várnak? Mit tudnának elfogadni anélkül, hogy fel kellene adniuk egyházi hovatartozásukat?

Mit kíván a hitünk?

Jézus a testvérrel támadt ügyben először a közvetlen beszédre hív: „menj el hozzá” (Máté evangéliuma 18,15). A cél: „megnyerted a testvéredet”. Ez nem felszólítás az iratok elhallgatására, hanem arra, hogy a másik fél ember maradjon a vitában. Az efézusi levél az igazsághoz való ragaszkodást és a szeretetben való növekedést együtt mondja ki (Efézus 4,15: „…az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, a ki a fej, a Krisztusban”). Egyik sem helyettesítheti a másikat.
A Heidelbergi Káté 55. kérdés-felelete szerint a hívők a kapott ajándékaikkal a többi tag javára szolgálnak. A Második Helvét Hitvallás XVII. fejezete Krisztust nevezi az egyház fejének, és az egységet a közös hithez és az evangélium hirdetéséhez kapcsolja; a XVIII. fejezet az egyházi szolgálatot és a fegyelmet az épülés rendjében tárgyalja. Ezek nem adnak ingatlan-nyilvántartási választ, de mércét adnak a vezetéshez. A jogsérelem rendezése nem hitetlenség. Az ellenfél gyülekezetének megalázása viszont nem válik keresztyén cselekedetté attól, hogy igaz ügyre hivatkozunk.
Ezen a ponton mindkét egyháznak fel kell tennie a beszéd önvizsgáló kérdéseit. Meghalljuk-e azt a saját hívünket, aki békét akar, de fél szólni? Világosan beszámolunk-e a pénzről, az ingatlanok ügyéről és a tárgyalások eredményéről? Van-e helye annak, aki vitatja valamelyik döntésünket? Aki a másik oldaltól bűnbánatot kér, annak a maga mulasztásairól is képesnek kell lennie beszélni. Ez nem teszi egyenlővé a különböző felelősségeket, de hitelessé teszi az igazság keresését.

Hogyan indulhat el a változás?

Ez alapvető kérdés. Gondolhatnánk, hogy valamennyien gyakorlatiasak vagyunk, hiszen működtetjük az egyház szervezetét, annak alkotó tagjai – résztvevői – vagyunk, istentiszteleteket, bibliaórákat, továbbképzéseket, ifjúsági hittanórákat és programokat tartunk, keresztelünk, esketünk és temetünk. Mégis nehéz a sok teendő mellett a változást is munkálni olyan természetességgel, ahogyan a felsorolt feladatokat végezzük.
Elsőként mindkét vezetőség külön, nyugodt gyülekezeti beszélgetéseket tarthatna. Ezeket egyik fél se használja toborzásra vagy nyilvános számonkérésre. Korábban volt egy törekvés, amelyet kezdetben mindkét fél – nincs okunk kétségbe vonni – jó szándékkal fogadott el. Egy megbízható lelkész vagy külső segítő kérdezett, összefoglalót készített, és azt visszajuttatta a résztvevőknek. A vezetők és presbiterek személyes megszólítása fontos volt, az erről készült beszámolók pedig azok számára is, akik nem követik az internetes egyházi híreket. Az őszinte véleménynyilvánításhoz azonban nem alakult ki biztonságos, bizalmas tér. A leghatalmasabbak és leghangosabbak álláspontját nem lehet közakaratnak tekinteni. A harmadik, független személy segítőként való bevonásakor a bizalom hajója itt ismét hajótörést szenvedett.
Másodszor a vezetők megállapodhatnának egy rövid írásos alapban: egyik fél sem akadályozza a másik gyülekezeti tagjainak lelki gondozását. A helyi embereket nem érheti hátrány azért, mert beszélnek egymással. A vitatott vagyonról és történeti kérdésekről az iratok alapján, személyeskedés nélkül tárgyalhatnának. A konkrét használati vagy tulajdoni megállapodásokhoz az érintett gyülekezetek döntése és szükség szerint a már folyó jogi vizsgálat kell. Nem szabad a hívek feje fölött egyezséget kötni.
Harmadszor választhatnának egy-egy olyan ügyet, amelyben hamar látható a jó szándék: beteg vagy magára maradt emberek látogatása, közös temetőgondozás, fiataloknak szóló bibliai alkalom vagy a templom használatának kiszámítható rendje ott, ahol ez vitatott. Az első közös munka ne a jogutódlásról szóló ünnepi nyilatkozat legyen. Olyan segítség lehetne, amelynek a faluban élők ténylegesen hasznát veszik.
Negyedszer külön, időhöz és felelősökhöz kötött egyeztetésekre lehetne szükség a nehéz ügyekről. Az 1993 és 1999 közötti zsinati iratok, a nyilvántartás, a jogerős ítélet, a vagyoni ügyek, az állami szerződések és a külső egyházi nyilatkozatok közös iratjegyzékre kerülhetnek. A szakértők szerepe az egyes jogi és történeti kérdések tisztázása legyen, ne ők döntsenek arról, hogy kit tekintsenek a hívek a testvérüknek. A magyarországi és nemzetközi partnerek is segíthetnének azzal, hogy mindkét horvátországi közösséget egyenlő félként meghallgatják, és világossá teszik, melyik nyilatkozatuk szól tagsági kapcsolatról, és melyik tartalmaz jogi állítást.
Az együttélésnek ezután több lehetséges formája van. A két önálló egyház megállapodhatna a helyi együttműködésről. Kialakíthatnak állandó közös fórumot; vagy, ha idővel mindkét közösség szabadon ezt akarja, tárgyalhatnának szorosabb szervezeti kapcsolatról. Az utóbbi nem lehet a párbeszéd előre kikényszerített feltétele. Előremutató kompromisszumként tudomásul kell venni, hogy az olyan „békesség”, amelyben az egyik félnek egyszerűen fel kell adnia a jogállását és emlékezetét, nem fogja visszaadni a bizalmat.

A döntő kérdés

Mit támogatnak valójában a hívek? Ma ezt nem tudhatjuk meg a vezetőségek korábbi leveleiből vagy a támogatások elosztásából. Meghallgatásból, szabad helyi döntésekből és abból tudhatjuk meg, mely lépésekhez csatlakoznának akkor is, amikor senki sem kéri tőlük, hogy tábort válasszanak. A támogatásnak nemcsak a megbékélés szavára, hanem annak feltételeire is vonatkoznia kell, az igazság tisztázására, a jogok tiszteletére, az önkéntességre és a gyülekezeti élet védelmére.

Bevallom, hogy HMRKE-pártiként 🙂 úgy látom, hogy a jogfolytonosság és a múltbeli sérelmek tisztázása megkerülhetetlen. Éppen ezért szeretném azt is meghallani, ami a saját iratainkból hiányzik: a másik egyházhoz tartozó reformátusok és a hallgató, elfáradt hívek hangját. Az igazságot nem kell félretenni a békéért egyik oldalon sem. Ha a béke fontos szemponttá válik minden szinten, akkor halasztást nem tűrhetnek azok a lépések sem, amelyek a vitatott kérdések megoldására irányulnak. A következő lépés egy tisztességesen összehívott helyi beszélgetés és egy kölcsönösen vállalható, kicsi közös szolgálat lehet. Valamiképpen el lehet érni azt a változást, hogy a hívek ne a két vezetőség közötti küzdelem tárgyai legyenek, hanem az egyház életének megszólítható, döntésre képes résztvevői. (Erdős János – Horvátország)
_________

A fentiekhez a következő, rendelkezésemre álló iratokat tekintettem át: a HMRKE 1993–2026 közötti történeti összefoglalóját a K/29-es iktatószámú levél mellékletében (2026. augusztus 10.); a K/44-es iktatószámú, a Generális Konvent nyilatkozatának felülvizsgálatát kérő levelet (2026. szeptember 1.); valamint a WCRC-nek és a GAW-nak összeállított, 2026. augusztusi HMRKE-dokumentumgyűjteményeket. A 2021-es horvát ítéletre vonatkozó állításokat a K/44-es összefoglaló alapján ismertettem. A hívek véleményéről szóló lehetséges válaszok a vitaindító feltevéseim, nem felmérési eredményekből levont következtetések.

Készülünk a közös ünnepre

„Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak!” (Zsolt 133:1)

Készülünk a csúzai ünnepre

Csúzán elkészült a Szent Korona Emlékjel beton talapzata. A fényképek az alapozáson dolgozók munkáját örökítik meg. Hálásak vagyunk mindazoknak, akik idejükkel és erejükkel segítik a gyülekezet készülődését.

Az emlékjel felavatásán együtt adhatunk hálát Istennek közösségünkért, és kifejezhetjük nemzeti összetartozásunkat. 2026. október 4-én, 10 órakor istentisztelettel kezdjük az ünnepet a csúzai református templomban; a felavatás 10.45-kor következik.

Szeretettel várjuk vendégeinket. Addig is örömmel készülünk a találkozásra és a közös ünneplésre.

Emlékjel avatás

Zsinati Tanács ülés – Kopács – meghívó

2026. május 11-én Kopácson tartotta zsinati tanácsülését a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház vezetősége. Az ülés bevezetéseként Varga György püspök tartott áhítatot, amelynek központi igéje Pál apostolnak a rómaiakhoz írott leveléből, a 8. fejezet 28. verse volt: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…”

Az áhítatban a püspök bibliai történeteken és személyes példákon keresztül bontotta ki az ige üzenetét: hogyan munkálkodik Isten a nehéz és sokszor érthetetlennek tűnő élethelyzetekben is, és hogyan fordíthatja még a szenvedést és a megpróbáltatásokat is az őt szeretők javára.

Szeptember 25-én ismét gyűlést tart a vezetőség a kopácsi református parókián. Erre is szeretettel várjuk az Elnökség és Tanács tagjait, gyülekezeti híveinkkel együtt.