„Erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Ő az én Istenem, őt dicsőítem, atyám Istene, őt magasztalom.” (II. Móz. 15:2) „Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem.” (Ézs. 12:2) „Erősségem és énekem az Úr, és ő lőn nékem szabadulásul.” (Zsolt. 118:14)
Mindenki keresi valami elől a szabadulást. Keressük a régi levetett ruhától a szabadulást, hogy újba öltözzünk, a régi autótól, hogy újra cseréljük (és a régit jól szeretnénk eladni), a cipőtől a konyhabútorig, a régi rossz boroshordótól az újig, az örökölt háztól, megunt, régi könyvektől bútorokig, egyszóval mindenféle tárgyaktól, és a nem szeretett munkahelytől, vagy hivatástól, javíthatatlan kapcsolatunktól a veszekedős szomszédtól… Annyi minden van, amitől szabadulást keresünk. Földhöz ragadt az életünk. A listát a végtelenségig tudnánk folytatni…
Vajon a 3 fent idézett szerző mitől kívánt szabadulni? Mi az, amiben az Úr segítségét várták, és a szabadulást – így írták – már meg is kapták? Honnan ez a világosság? Nehezen megfogalmazható a fogalom, de mégis azt gondolom, hogy mindenki érti, hogy miről van szó, és nem is kell ismerni az egykori történeti környezetet hozzá, hogy érezzük ma is, és magunk is vágyjunk rá.
Fotóinkon a várdaróci és a vörösmarti református templom, 2024.
