Az Eszéki Városi Bíróság Pélmonostoron működő részlege által hozott elsőfokú ítélet a Horvátországi Református Keresztény Kálvini Egyház és a Kopácsi Református Egyházközség között zajló vagyonjogi perben újabb vitát váltott ki. II. rész
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság időszakában a református közösség egységesen egy országos egyházként működött, egy központi szervezettel, Feketicsen (Vajdaság). A Horvát Köztársaság függetlenné válása után szükségessé vált a közösség újjászervezése az új, nemzetközileg elismert államhatárok között. A horvátországi reformátusok kiépítették saját egyházszervezetüket. Püspöki székhelyüket előbb Vinkovcén, majd Kopácson határozták meg, és zavartalanul működtek tovább mindazon gyülekezetek, amelyek a Honvédő háborút (Domovinski rat) megelőzően is léteztek – vagyis még azelőtt, hogy a horvátországi református egyház elvált volna a jugoszláv szervezettől.
1991-ben, a horvát állam létrejöttével a helyi református közösség több évszázados történetét folytatta, elfogadta az új politikai realitást, és „Horvátországi Református Keresztyén Egyház” néven működött tovább. Ezt a megnevezést hivatalosan 1993. január 30-án rögzítették. Ugyanezt a nevet vette fel az 1999-ben, Lángh Endre vezetésével létrejött új egyházi csoportosulás is, amely később – 2004-ben – a „kálvini” jelzővel egészítette ki elnevezését (jelenlegi neve: Horvátországi Református Keresztény Kálvini Egyház). A horvát állammal fennálló kapcsolatrendszer teljes körű rendezése megtörtént a Vallási Közösségek Bizottsága közreműködésével. A „Megállapodás a Horvát Köztársaság Kormánya és a Horvátországi Evangélikus Egyház és a Horvátországi Református Keresztyén Egyház között a közös érdeklődésű kérdésekről” 2003. július 4-én lépett hatályba, és azóta is érvényben van. Ugyanebben az időszakban, de kezdeti nehézségekkel (a hivatalok addig példátlan megkülönböztető eljárásai miatt) az 1993-ban bejegyzett, jogutód Horvátországi Református Keresztyén Egyház – amely 1999 júniusától a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház nevet használja – ugyancsak rendezte kapcsolatait a horvát kormánnyal.
A jelenlegi eljárásban eljáró bíró a két, ma már egymástól független felekezet összetett történeti és jogi hátterét nem tárta fel kellő alapossággal, sőt a nem jogerős végzés indokolásában is több pontatlan állítás szerepel. A Vallási Közösségek Nyilvántartására vonatkozó hivatkozás szerint a felperes a 6. sorszám alatt, szervezeti egységei a 6.1–6.26. között találhatók, míg a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház a 20. sorszám alatt szerepel. A végzés azt állítja, hogy a nyilvántartás elején „történelmi vallási közösségek” találhatók, amelyek a 10-es számot követően nem szerepelnek. Ez a kijelentés azonban nem tükrözi a horvát jogi helyzetet: Horvátországban a nyilvántartás nem tesz különbséget „történelmi” és más vallási közösségek között, és a kormánnyal kötött megállapodás sem minősül tulajdonjogot igazoló dokumentumnak. A Bizottság véleménye nem teremt jogi kötőerőt, mivel nem rendelkezik ilyen felhatalmazással, és ez a megállapítás nem tudjuk, hogy milyen forrásból ered, csak véleményezhetjük, hogy a mondatot Magyarországon fogalmazták meg eredetileg, ugyanis ott, az egyébként a magyarországi Alkotmánybíróság és a strasbourgi bíróság által törvénytelennek ítélt 2011-es egyházi törvényekben válnak külön kedvezményezetti kategóriákba az addig egyházakként nyilvántartott szervezetek.
Horvátországban a kormánnyal kötött megállapodás nem tulajdonjogot igazoló okirat. A Nyilvántartásban nincsenek „történelmi vallási közösségek” mint kivételezett kategória.
A vitatott végzés hivatkozik a Bizottság 2005. július 14-i, 563-08/2-05 számú véleményére is, amely szerint a Református Keresztyén (Kálvini) Egyház Horvátországban az egyetlen jogutódja a volt jugoszláviai Református Keresztyén Egyháznak. A Vallási Közösségek Bizottsága, amellett, hogy véleménye téves és félrevezető, nem rendelkezik hatáskörrel jogutódlás vagy tulajdonjog megállapítására. A Vallási Közösségek Bizottsága nem igazolhat jogutódlást vagy tulajdonjogot. Éppen ezeknek a véleményeknek a tisztázása érdekében indított a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház pert az Eszéki Kereskedelmi és Cégbíróságon, melynek eredményképpen a bíróság 2021-ben legfelső szinten, jogerős ítélettel kimondta: a volt jugoszláviai Református Keresztyén Egyház horvátországi jogutódja a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház, nem pedig a Horvátországi Református Keresztény Kálvini Egyház.
A HMRKE-hez tartozó kopácsi gyülekezet – eltérő történeti elnevezésekkel, de megszakítás nélkül – mindig is egyházközségként szerepelt a tulajdoni lapokon. A vallási közösség mint intézmény soha nem volt tulajdonos; tulajdonjoggal kizárólag az egyházközség rendelkezett. Most a Kálvini Egyház, mint országos egyházi szervezet magának akarja bejegyeztetni a jogfolytonos egyház egy gyülekezetének vagyonát. A Kálvini Egyház jelenlegi elnevezésével soha nem került bejegyzésre tulajdonosként, így nem kérheti a gyülekezeti tulajdon törlését vagy saját tulajdonjogának bejegyzését – szerzési jogcímét nem igazolta.
A névváltoztatások ellenére sem tekinthető jogutódnak: a horvátországi református egyház 1993. január 30-án szerveződött újjá azon a jogalapon, amelyhez a kopácsi gyülekezet is tartozik. A Horvátországi Református Keresztény Kálvini Egyház csupán 1999. március 4-én került bejegyzésre, 01427814-es törzsszámon, azon a néven, amelyet akkor még a HMRKE is használt; majd 2005-ben vette fel a „kálvini” jelzőt. A jogutód egyház 1999. június 12-én, a kopácsi zsinaton vette fel a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház nevet, és máig az 1993-ban részére kiadott törzsszámmal működik. Mindezeket a tényeket a bíróság korábbi, P-151/2019-41 számú, 2019. november 29-i nem jogerős végzése is megerősítette.
A felperes – a Kálvini Egyház – soha nem birtokolta a vitatott ingatlant. A telekkönyvi kivonatban sem szerepel olyan bejegyzés, amely szerint valaha tulajdonjogot szerzett volna. Több jogvita is egyértelműen megállapította, hogy a jelenlegi egyházközség tulajdonjogának korábbi telekkönyvi bejegyzése és helyesbítése jogszerű volt.
A négy tanú közül (Laslo Keteš, Đuro Varga, Jasmin Milić, Josip Kel) csupán Kel József vallomását fogadták el.
Kel szerint a HMRKE 1999. június 20-án alakult, és öt gyülekezet csatlakozott hozzá. Arról is beszélt, hogy 2005-ben névhelyesbítést végeztek a kopácsi telekkönyvben, majd megtiltották a Kálvini Egyháznak a templomi szertartások tartását. Vallomása szerint a gyülekezet Kálvini Egyházhoz való csatlakozásról 35 hívő döntött egyhangúlag. Kel úgy véli, hogy a jogutódlási ítélet „egy dolog”, míg az ő közösségük álláspontja „egy másik”. A bíróság ítéletének egyik alapja tehát az általa elfogadott tanú véleménye…
A bíróság hivatkozása szerint a tulajdon kérdését a „tényleges állapot” alapján kell értékelni, ám ez ellentmond az eljárás céljának, hiszen a döntés így lényegében egy 1999-ben kivált, a HMRKE-től független szervezet, a Kálvini Egyház részére teremtene illetéktelen (nem valós bizonyításon alapuló) jogalapot arra, hogy átvegye a jelenlegi, jogfolytonos tulajdonosként működő gyülekezet helyét és javait. A bíróság álláspontja és a Kormány Vallási Közösségek Bizottságának levele irányadóként jelenik meg az indokolásban, ám ezek téves kiindulópontokból építkeznek.
Különösen súlyos tévedés és felületesség az, hogy a bíróság szerint „1999-ben Kettős János megalapította a HMRKE-t”, és ebből következően az ingatlanok „nem lehettek az alperes tulajdonában”. A valóság ezzel szemben az: a HMRKE 1993. óta bejegyzett egyház Horvátországban, míg 1999-ben nem Kettős János, hanem Lángh Endre alapította meg a jelenleg Kálvini Egyház néven ismert szervezetet.
Mindezek alapján újabb bírósági eljárásra lesz szükség ahhoz, hogy az ügyben jogerősen is megállapítást nyerjen a valós tényállás – amely, ahogy a mondás is utal rá: „A hír igaz. De nem Jerevánban, hanem Tbilisziben. Nem Moszkvicsokat, hanem Volgákat. És nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.”