Kopácsi igehirdetés november 1-jén
“Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha ismerem is az összes titkot és mindentudó vagyok, és ha akkora hitem van is, hogy hegyeket mozdítok el, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok. És ha szétosztom is minden vagyonomat, és ha testemet tűzre adom is, ha szeretet nincs bennem, semmi hasznom belőle. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigy, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás, el fog töröltetni; legyen nyelveken szólás, meg fog szűnni; legyen ismeret, el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, a töredékes eltöröltetik. Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy ítéltem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.” (I. Korintus 13.)
„Vigyázz – mondja az Úr Mózesnek -, hogy mindent aszerint a minta szerint készíts, amelyet a hegyen láttál.” (Zsidókhoz írt levél 8:5)
Kedves Testvéreim!
A Reformáció ünnepe utáni első vasárnapon egy nagyon rövid kis igeszakaszt hoztam. Tulajdonképpen egyetlen mondatot. És azt szeretném, ha ezen az egy mondaton együtt elgondolkodnánk. Mert a Bibliában nincsenek fölösleges szavak. Amit ott olvasunk, annak oka van, helye van, üzenete van. Első hallásra talán azt mondjuk: mit kezdjünk mi most Mózessel, a pusztai sátorral és egy olyan történettel, amely több ezer évvel ezelőtt történt? Nekünk itt van a gyülekezetünk, a házunk, a családunk, a munkánk, a betegségünk, a gondjaink. Sokkal közelebbinek érezzük a tegnap vagy a mai nap dolgait.
De ha a Reformációra tudunk úgy tekinteni, mint ami ma is megszólít bennünket, akkor Mózesre is így kell tekintenünk. A reformátorok ötszáz évvel ezelőtt éltek, Mózes pedig még régebben. Mégis ugyanannak az Istennek a szavát hallották, akinek a szavát mi is hallgatjuk ma. Mózesnek az Úr azt mondja mikor be akarta végezni a sátort “Meglásd, úgymond, hogy mindeneket azon minta szerint készíts, a mely a hegyen mutattatott néked.”
Ez az ige Mózes II. könyvére utal. Isten a Sínai-hegyen adta Mózesnek a szent sátor készítésének rendjét. Nem arról van szó, hogy Mózes magának ütött volna össze egy sátrat, ahol meghúzza magát éjszakára. Ez volt az a szent sátor, ahol Isten népe az Úrral találkozott. Ahol az áldozatot bemutatták, ahol az istentisztelet rendje zajlott, ahol a nép megtanulta, hogy Isten közöttük van. És amikor Mózes ezt a sátrat készíti, Isten közbeszól, vigyázz, ne a magad feje szerint csináld, van mintád, aszerint építs.
Kedves testvéreim, már ebből is sokat lehet érteni. Először azt, hogy Isten szól. Isten szól Mózeshez. Nem a kor nagyhatalmú embereihez, nem a királyokhoz, nem azokhoz, akikről az emberek sokat beszéltek, hanem ahhoz az emberhez, akit elhívott a szolgálatra. Mózes sem volt különb ember, mint mi. Félt is, bizonytalankodott is, sokszor nehéz volt neki az a feladat, amit Isten rábízott. Ismerte a nép zúgolódását, a terhet, a magányt. De Isten megszólította, vezette, nem engedte el a kezét.
És ez a mi vigasztalásunk is. Mert Isten nemcsak a nagyokkal törődik. Nemcsak azokkal, akiknek neve van, szava van, hatalma van. Ismeri azt is, aki csendben hordozza a maga gondját. Ismeri azt, aki beteg, aki özvegyen él, aki a gyermekeiért aggódik, aki dolgozik, aki reggel felkel és teszi, amit tennie kell. Ismer bennünket név szerint. Amikor itt igét hallgatunk, akkor nem egyszerűen egy régi történetet hallunk. Isten szól hozzánk is.
Milyen nagy dolog ez! Mert milyen szomorú, amikor egy családban elhallgat annak a hangja, akit szerettünk. Amikor már nem lehet hozzá odamenni, tanácsot kérni, vagy csak meghallani a szavát. Isten azonban nem hallgatott el. Ő ma is szól az igében. Int, vigasztal, megfedd, bátorít. Néha olyan szót mond, amelyik jól esik, és néha olyat, amelyik megállít bennünket. De mindkettőre szükségünk van.
Azután arra is figyeljünk, hogy Mózes éppen építkezés közben kapja ezt az intést. Még nincs kész a sátor. Még dolgozni kell rajta. És mi is mindannyian építkezünk. Nem sátorverők vagyunk úgy, ahogyan Mózes volt, de az életünket építjük. Értsék ezt most jelképesen. A tanító, amikor bemegy az iskolába, és a gyermekeknek átad valamit abból, amit tud, az is építkezik. A földműves, amikor megműveli a földet, a családja kenyerét építi. A mesterember a műhelyében, az autószerelő az udvarában, a bolti dolgozó, az őr, a takarító, mind a maga helyén végzi a rá bízott munkát. A lelkész a gyülekezetben, a gondnok és a presbiter a maga szolgálatában épít. És építjük a házunkat, a családunkat, a kapcsolatainkat is.
Van, akinek ez nehezebben megy, van, akinek könnyebben. Van, akinek biztos otthona van, van, aki egész életében azon fáradozik, hogy legyen egy szobája, egy asztala, egy helye, ahol nyugodtan lehajthatja a fejét. De valamit mindannyian építünk. És a legfontosabb az, hogy épül a mi életünk. Még nincs készen. Nem mondhatjuk, hogy én már mindent jól tudok, én már elvégeztem, amit kellett. Még úton vagyunk.
Éppen ezért olyan fontos, hogy Isten nemcsak a végén szólal meg. Nem akkor jön majd először számon kérni bennünket, amikor már letettük a kezünkből a szerszámot, és nincs mit változtatni. Hanem most, munka közben szól. Most figyelmeztet. Most mondja: ezen még igazíts, ezt ne így mondd a másiknak, itt kérj bocsánatot, itt légy türelmesebb, itt ne a magad igazát keresd. Amíg épül a sátor, addig lehet javítani rajta. Amíg tart a földi életünk, addig lehet megtérni, lehet újrakezdeni, lehet másképpen folytatni.
És nézzük csak azt a szót, amellyel Isten megszólítja Mózest: „Vigyázz!” Ez nem fenyegetés. Ez olyan, mint amikor a szülő elengedi a gyermek kezét az utcán, és azt mondja neki: vigyázz, nézz körül, ne szaladj ki az útra! Nem azért mondja, mert rosszat akar neki, hanem mert félti, szereti. Istennek ez a szava is ilyen. Vigyázz! Fontos, hogyan élsz. Fontos, hogyan beszélsz a testvéreddel. Fontos, hogyan végzed a munkádat. Fontos, mit hagysz magad után a gyermekeidnek, az unokáidnak, a gyülekezetednek.
Sokszor úgy vagyunk vele, hogy majd megoldjuk mi magunk. Van már elég tapasztalatunk, tudjuk, hogyan kell. És bizony sok mindenben van is tapasztalatunk. De Isten igéje mindig visszahív bennünket az alázathoz. Azt mondja: még ne gondold, hogy kész vagy. Még figyelj. Még tanulj. Még hallgasd meg, mit mond neked az Úr.
És mit mond? Azt mondja: „Mindent aszerint a minta szerint készíts.” Mindent, nem csak ezt vagy azt. Nem azt mondja, hogy Mózes, ezt az egy cöveket jól verd le, a többivel már nem kell törődni. Hanem mindent. Ez a szó nagyon komoly. Mert mi emberek szeretünk válogatni. Ami könnyebb, ami a magunk kedvére való, ami nem kíván nagy erőfeszítést, azt szívesebben megtesszük. De ami nehezebb, ott megállunk. Biztosan kell ez? Biztosan nekem kell ezt megtennem? Nem lehetne inkább másra hagyni?
Pedig Isten nem engedi, hogy a hitünkből csak azt tartsuk meg, ami kényelmes. Nemcsak akkor kell igazat mondani, amikor abból bajunk nem lesz. Nemcsak azt kell szeretni, aki bennünket is szeret. Nemcsak akkor kell hűségesnek lenni, amikor mások látják. A családban, a munkában, a pénzzel való bánásban, a gyülekezetben, a beszédünkben, a régi sérelmeink hordozásában is ott van ez az ige: vigyázz, mindent aszerint a minta szerint készíts.
És akkor jön a kérdés, hogy mi is ez a minta? Mózes számára a Sínai-hegyen mutatta meg Isten. Ott kapta meg azt a rendet, amely szerint a szent sátrat el kellett készíteni. Ott kapta meg Isten törvényét is. A Tízparancsolatot, amelyet hittanos gyermekként is tanulunk, és amelyet sokan akkor is ismernek valamennyire, ha nem járnak templomba. Ne legyen más istened. Tiszteld atyádat és anyádat. Ne ölj. Ne lopj. Ne tégy hamis tanúbizonyságot. Ezek nem régi, elavult szavak. Ezek tartják meg az emberi életet.
De mi, keresztyének, nemcsak a Sínai-hegyre nézünk. Nézünk a Golgotára is. Nem azért, mert a kettőt szembe lehetne állítani egymással, hanem mert Krisztusban értjük meg igazán Isten törvényének a szívét. Jézus nem eltörölte a törvényt, hanem betöltötte. Megmutatta, hogy a parancsolat nem hideg szabály, hanem a szeretet rendje. Ezért olvashattuk a szeretet himnuszát is. „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”
De ez a szeretet nem csak szép szó. A Golgotán látszik meg, milyen a szeretet. Krisztus nemcsak a barátaiért adta oda magát, nemcsak azokért, akik megértették őt és mellette álltak. Azokért is meghalt, akik elutasították, akik rosszat akartak neki, akik Barabbást kérték helyette. Így lett a Golgota a mi számunkra is minta: nem az önzés, nem a sértettség, nem az, hogy ki győz a másikon, hanem az önfeláldozó szeretet.
Kedves testvéreim, ezért nem lehet homokra építeni sem sátrat, sem házat, sem életet. Nem lehet pusztán emberi érdekre, haragra, pillanatnyi indulatokra, arra, hogy nekem most mi lenne jó. A homokban a cövek könnyen kimozdul, és az első nagyobb szél megrázza az egész sátrat. Jézus azt mondja: aki hallja az én beszédeimet és megtartja azokat, olyan, mint aki kősziklára épít. Ez az alap kell az otthonunk alá, a gyülekezetünk alá, református népünk élete alá is.
Reformáció ünnepe után vagyunk. Hálát adunk a reformátorokért, Lutherért, Kálvinért, Zwingliért és mindazokért, akik újra komolyan vették Isten igéjét. De a reformáció nem csak emlékezés. Nem csak évforduló. Akkor lesz belőle élet, ha mi is újra meghalljuk, hogy Isten szól. Ha építés közben megállít bennünket, és mi nem sértődünk meg rá, hanem figyelünk. Ha nem csak azt tesszük meg, ami nekünk tetszik, hanem mindenben keressük az ő akaratát. Ha a Sínai-hegy rendjét és a Golgota szeretetét együtt látjuk Krisztusban.
Épül még a mi sátrunk. Épül még a mi életünk. Ezért halljuk meg újra ezt az atyai szót: vigyázz, mindent aszerint a minta szerint készíts, amelyet a hegyen láttál. Ámen.
Kopácsi ref. templom, 2026. november 01., 10:30 (KD) fotó: helyben
