Hát részekre szakítható-e Krisztus?

Nagytiszteletű Sógor Csaba lelkipásztor, a MRE Zsinati Hivatal Kárpát-medencei és Diaszpóra Osztály vezetője az alábbi írást küldte el, és ajánlotta a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház hivatalosai részére a közelgő, 3. egyeztető tárgyalásra való felkészülésünkre. A írás a hit, reménység és szeretet, bűnvallás és megbocsátás jó indulatainak kimunkálásának és megvalósításának fontosságát hangsúlyozza. Részekre szakítottság és egységre való törekvés egyszerre van jelen az életünkben, egyházunkban. Az alábbi írás ez utóbbi bibliai tanítását foglalja össze Krisztus példáján keresztül és a kérdés bevezetésével: hát részekre szakítható-e Krisztus?

“Hát részekre szakítható-e Krisztus?

Kérlek azonban titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben. Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek. Azt értem pedig, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé. Vajjon részekre osztatott-é a Krisztus? (I. Kor. 1: 10-13.)

Az utolsó pár évtized világjelensége az etnikai önazonosság-keresés. Felbomlottak a többnemzetiségű államok, egy nyelvet beszélő kisebb-nagyobb népcsoportok úgy vélték, hogy önálló országban majd megtalálják identitásukat. Ezzel párhuzamosan történt az egyház tagolódása is: megjelentek azok, akik keresztyénségük megélését nem abban az egyházban keresték, amelyben megszülettek, s olyan vallási csoportosulások szaporodtak el, amelyekben az egyház ismertető jegyeit már alig lehet felfedezni, és amelyek közül egyesek már le is szakadtak a Krisztus-testről.

És a gyülekezet? Pál apostol arról beszél, hogy a korinthusi pártoskodók úgy viselkednek, mintha a Krisztustest részekre osztható lenne. Ott, akkor, Pál, Apollós, Kéfás prédikált, nyilván, különbözőképpen – az egyik plántált, a másik öntözött –, de ugyanazt az evangéliumot hirdették, ugyanarról a Krisztusról tettek bizonyságot.

Elszomorodva látjuk sok helyen gyülekezeteink megoszlását. Behozzuk a világot az egyházba, s a politikai hovatartozás szerint tekintünk egyháztag-társainkra.

Az elszegényedettek irigykedve vagy vádaskodva néznek az újgazdagokra, akik lenézik azokat, akiknek nem sikerült a gazdasági létrán feljebb kerülni.

Nem tudjuk gyülekezeti szinten kezelni a cigánykérdést.

A „kegyesek” és a „józanon gondolkozók”, a meditatív és az aktív beállítottságú tagok már-már kirekesztenék egymást az egyházból.

Az egymás elfogadása és a gyülekezeti egység érdekében figyeljünk fel egypár páli intelemre: egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, mondja az úrvacsorázó gyülekezetnek (I.Kor.10,17); különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz (I. Kor.12, 5); egy testté kereszteltettünk meg (I. Kor.12,13). A mennyei Krisztust nem lehet részekre szakítani, de a gyülekezet megszaggathatja önmagát, és ezzel, mint olyan megsemmisül.

Önkötelezésünk, feladatvállalásunk három irányú lehet:

1. El kell ismernünk társaink másságát. Isten nem teremtett egyforma embert, különböző testi, lelki, szellemi alkattal ruházott fel. Ez nemcsak egy kényszerű helyzet elismerése, hanem örömre is vezethet, hogy Isten így osztotta szét a kegyelmi ajándékokat és a talentumokat. A bűnöket nem szabad elfogadni, de a bűnös megtérítéséről csak végső esetben mondhatunk le.

2. Ehhez szemléletváltozásra, bibliai szóval élve, megtérésre van szükség, de ezt elsősorban ne másoktól igényeljük, vagy éppen erőszakoljuk, hanem saját magunktól. Hiszen nem csupán ő a „más”, hanem én vagyok az, és talán a többieknek is el kell fogadniuk az én másságomat.

3. Az elfogadásnak a szeretet légkörében kell megtörténnie, annak ugyanis, hogy keresem a társam irányába a szeretetből történő szolgálat alkalmait. Ez első fokon még „csak” azt jelenti, hogy „ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi…” (I. Kor 12, 26), de a mások iránti szeretet akkor teljesedik ki, amikor készen állok az „irgalmas szamaritánusi” tettre.

Egy kör alakú hegy aljában keringünk. Látható távolságban előttünk halad „az a másik”. Próbáljuk utolérni, hogy benne társra találjunk; nem üldözőként, hogy szavainkkal megalázzuk, vagy tetteinkkel kiebrudaljuk erről a körpályáról. Heves Péterek és szelíd Jánosok, kételkedő Tamások, de hitre jutott Tamások is, rangot kereső Zebedeus-fiak, Jézust azonnal követő Máték és a későn válaszoló Pálok haladunk egymás mögött. Sokszor nem sikerül jó szándékunk ellenére sem eljutni a másikig! Pedig van egy találkozóhely: a hegy tetején ott áll a kereszt, s akik oda felérnek, megtalálják Őt és egymást, mert „Krisztusban nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal. 3, 28).”

(A bibliai teológia és gyakorlati teológia professzora, dr. Kozma Zsolt írása a Mária és Márta Magazin XI, évf. 2012/2 sz.-ból – köszönettel a kiadónak!)