Április közepén Markócra kirándult a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház szervezésében egy népes gyülekezet. Markóc az Ormányság legnyugatabbra fekvő falva, lakosainak száma alig éri el a hetvenet. Korfa szempontjából nem az általános ormánysági elesettség, hanem az a remény jellemzi, amely azt vetíti előre, hogy szerény lehetőségei mellett jövője is van.
A markóci alapítványi házban a kályhába be kellett gyújtani, mert az időjárás az előző napok nyári melegéből hirtelen, szinte egy nap alatt megváltozott. Beköszöntött a dátum szerint várható papírforma időjárás, amit nagy szél és délután már eső is követett. De addig is volt programja a szabadban a szakácsoknak és házigazdáknak: közös ebéd, kirándulás, majd a helyi közösségi ház kertjének és a helyi kis néprajzi gyűjtemény megtekintése. A közösségi házban régi barátunkkal, Pálfai László vajszlói presbiterrel volt alkalmuk aktív gazdálkodóinknak eszmét cserélni a mindenki által csodált kopácsi főszakácsunk szabadtűzön, vadhúsból készült pörköltje mellett.
Mindeközben napunkat Markócon a Zsoltárok könyve első öt részének versei, majd a templomban a 16. zsoltár válogatott versei és némi magyarázat kísérte, ezek a versek adták a köszöntést és a búcsúzás igéit is. Délután a helyi közösség által kitakarított templomban a drávafoki lelkipásztor, Unger Károly nagytiszteletű úr volt a házigazdánk. A húsvéti üzenet szerint Jézus szavaival köszöntött valamennyiünket: Békesség néktek! Jézus megjelent a tanítványok között, miközben azok búsultak, de Jézus feltámadása kétségtelen bizonyossággá vált számukra. Példaértékű, hogy Jézus nem a vele történtek gyalázatát és gonoszságát emlegette fel a megpróbáltatásokat átélt tanítványi körben, hanem új távlatokról beszélt és reményt öntött az elkeseredettek szívébe. Ezt követően Varga György püspök köszöntésében megemlítette rég volt gyülekezeti szolgálatait az ormánysági gyülekezetekben, melyekre szeretettel emlékezik még ma is, bár az az időszak honfitársaink számára rendkívül nehéz volt a háború borzalmai miatt. Döme Julianna asszony, aki a helyi gyülekezet gondnoka és a markóci családi néprajzi gyűjtemény fenntartója, elmondta, hogy a háború zaját hallva a Dráván innen, sokat imádkoztak a markóciak is baranyai és szlavóniai népünkért, és soha, máig sem hagytak el bennünket ebbeli buzgóságukban. Páprád polgármestere, Vörös Kálmán szólt a polgári és egyházi kapcsolatok ápolásának fontosságáról és arról, hogy mind elöljáróként, mind pedig református gyülekezeti gondnokként keresni fogja a kopácsi barátaival és közösségünk tagjaival továbbra is azt a szeretetteljes közösséget, amelyre a mai alkalom is igaz példa. Erdős János titkár búcsúzásképpen a 16. zsoltár versei alapján arról szólt, hogy nem vagyunk hontalanok és idegenek ezen a földön, hanem mi, baranyaiak, ormányságiak, szlavóniaiak az atyáinktól ránk hagyott „kies föld” és szép örökség lakói. A földet művelni, az örökséget, életterünket pedig őriznünk kell. Nem „valahol lennünk kell”, hanem kinek-kinek a maga öröksége helyén, tettben, gondolatban, cselekedetben. Örökséghelyünk még a babiloni fogsághoz hasonlító helyzetekben is arra buzdít Jeremiás szavain keresztül, hogy „Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit…”.
A hidegre vált és esős idő ellenére jó kedvvel, és a hallottakat-látottakat szívünkbe zárva indultunk a kétórás útra a nyitott határon át, otthonainkba. Reméljük, hogy senki sem fázott-betegedett meg az úton. Hálát adunk a hazaérkezést követően az Atyának a biztonságért, melyet Tőle kaptunk, és a szeretetért, melyről Ő gondoskodott a markóciak személyén keresztül.
„Az Úr az én osztályrészem és poharam; te tartod kezedben sorsomat. Az én részem kies helyre esett, valóban szép örökség jutott nekem.” (Zsolt. 16:5-6)