Támogatás nélkül támadásokkal

Hogyan éli túl a horvátországi reformátusság az elmúlt éveket állami támogatások nélkül?

Egyrész szervilizmus nélkül.

Másrészt nem érvényes a kérdésben foglalt általánosítás, ami a horvátországban élő reformátusságra vonatkozik an bloc, mert az itt élő reformátusok egy része komoly mennyiségben kapott stafírungot az államtól és egyházaktól az elmúlt évek során. A gyülekezetek egy másik részét azonban ezalatt hátrányosan megkülönböztetett módon tudatosan kizárták a kedvezményezettek köréből.

Nézzünk erre néhány példát, majd a következtetést:

A Határon túli Magyarok Hivatala, vagy a Bethlen Gábor Alap pályázatain a HMRKE gyülekezetei sosem nyertek egyházi célú működési támogatást. Tavaly, a Nemzeti Újrakezdés Program keretén belül az I. fordulóban az Egyház pályázatát forráshiányra hivatkozva elutasították. Ezen a pályázaton a 36 horvátországi pályázó között mintegy negyven millió forint támogatást osztottak szét, és a 36-ból csupán két jelentkezőt utasítottak el forráshiányra hivatkozva: egy sepsei cserkészcsapat pályázatát és az Egyházét. Az elutasítás nem lehet véletlen, a magyarázat pedig hevenyészett, ugyanis ha minden nyertes szervezet nyereményéből csupán 10 %-ot a forráshiánnyal elutasított szervezeteknek ítélnek meg, akkor a diszkrimináció könnyedén elkerülhető lett volna és minden szervezet megvalósíthatta volna a tervezetthez képest csupán kis mértékben szűkített programját. Ugyanakkor volt olyan szervezet is ebben a körben, amely egyszerre 12 programra kért külön-külön pályázatban segítséget, és meg is nyerte azt több millió forint értékben.

Az egyház horvátországi fennállása óta a kopácsi székhelyű HMRKE lelkészei közül senki nem kapott Magyarországról a határon-túli 5000 főnél nem nagyobb lélekszámú településeken szolgáló lelkipásztorok részére adható fizetés kiegészítést, amelyet egyházi berkekben széles körben határokon innen, vagy túl “Orbán fillér”-nek hívnak. Ezt az összeget a Magyarországi Református Egyházon keresztül folyósítja a magyar állam a határon-túli egyházi alkalmazottak részére, vagyis folyósíthatja, ha akarja. A HMRKE esetében még sosem volt ilyen szándéka.

Az Egyház elnevezésében szereplő “magyar” jelző a kilencvenes évek legvégétől számos támadás célpontja volt. Az 1999-ben alakult Kálvini Egyház vezetősége az “apartheid, soviniszta” jelzőkkel támadta a Horvátországi Magyar Református Egyházat számos fórumon. A horvát állam előtt is könnyű prédává válhatott az Egyház ezekkel a rágalmakkal. Mindeközben a magyar állam tartózkodott a kapcsolatok felvételétől, a magyarországi reformátusok nagy része pedig még emelt is a téten (lásd legutóbb Balog főpüspök tavaly szeptemberi nyilatkozatát, vagyis a HMRKE-t ott ütik-vágják, ahol érik…).

Meglepő módon azonban ezek a gáncsok nemhogy visszavetették volna a HMRKE gyülekezeteinek elkötelezettségét a Krisztus ügyének továbbvitelében, hanem még növelték is a szándékot, hogy megbecsüljék közösségeiket, lelkészeiket és örökségüket. Az elmúlt 20 évnyi hányattatást követően épületeink – beleértve a HMRKE gyülekezeteihez visszakerült templomok és gyülekezeti termek, lelkészlakásokat is – állapota egy-két kivétellel kifogástalan, csak a szokásos éves fenntartási és karbantartási munkálatokat kell a híveknek folyamatosan elvégezniük. Több idő marad a lelki életre. Ha már az építkezésekről esik szó, akkor a lelki ház építésére kell a jövőben a hangsúlyt fektetni, amelyhez nagyon sok megértésre, párbeszédre és szeretetre, vagyis krisztusi életre lesz szükség.

A magyar és horvát állam pedig továbbra is figyelheti a gyülekezetek építő munkáját a töltés túloldaláról.