„Amikor ezt hallották, megnyugodtak, és dicsőítették az Istent, mondván: Akkor tehát a pogányoknak is megadta az Isten, hogy megtérjenek és éljenek.” (Ap.Csel. 11:18)
A korai keresztyén egyház egyik sorsfordító pillanatánál időzünk, amikor az Apostolok cselekedeteinek fenti szakaszát olvassuk a Református Kalendárium 2025. évi kiadásában. Az első század zsidó keresztyénjei körében hosszú ideig folyt a vita: vajon Isten kiválasztása és üdvözítő szeretete kiterjed-e a pogányokra is? Csak a zsidók, a választott nép, illetve a megtért és közösségként élő hívek lehetnek részesei Isten kegyelmének – vagy minden ember, nemzetiségtől és vallási háttértől függetlenül?
Ez az elméleti kérdés, a teológiai polémia a döntő pillanatban véget ért. Isten Szentlelke kiáradt az evangélium hirdetőire és a hallgatóságra egyaránt. Megértették: semmi sem állhat Isten kegyelmének útjába. Nincs olyan emberi különbség vagy határ, amely elválaszthatná egymástól az embereket Krisztusban. A Szentlélek által mindnyájan eggyé lehetünk Őbenne.
Az egyház történetében azonban újra és újra visszatér a kísértés, hogy földi mértékekhez igazítva próbálja meghatározni Isten hatalmát és kegyelmét. Méricskéljük annak hosszát, szélességét, magasságát – pedig Péter apostol látomásból fakadó bizonyságtétele világosan üzeni: Isten kegyelmének nincsenek határai. Ez a felismerés meggyőzte az akkori hallgatóságot.
Olvasd el a teljes történetet, az igevers előzményeit is – és tedd fel magadnak a kérdést:
meggyőzött-e téged? Hiszed-e, cselekszed-e, engedelmeskedsz-e a Lélek vezetésének? Ámen.
(ej)