A kopácsi közös bibliaóra után két nappal még mindig a közösen eltöltött, Isten áldotta időkre emlékezünk. A szervezésben legnagyobb részt vállaló lelkészek és gyülekezeti tagok beszélgetéseiben és bizonyságtételeiben gyönyörködhetünk az „ünnep” után is, hogy együtt lehettünk. Erről szól a szentlászlói lelkipásztor asszony, Kettős Csiffáry Éva bizonyságtétele, melyet a fényképeket lapozgatva olvassunk szeretettel, és fogadjuk el hívogató szavait:
„Bizony mondom nektek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda-akkor odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.” (Máté 17:20)
„Szerdán Kopácson jártunk, ahol a Református Templom méltóságteljesen áll a vízpartján. Szeretek megérkezni Kopácsra. Az első levegővételt általában egyfajta mélység és nyugalom jellemezi, aminek köszönhetően megérzem azt az ismerős illatot, amely jelzi számomra, hogy megérkeztem a „vízifaluba”.
A szerdai egy nagyon ritka és különleges pillanat volt, mert nemsokkal az érkezés után teljesen egyedül maradtam. A fejem tele volt különböző dolgokkal, az otthoni félben hagyott feladatokkal, az előttünk álló közös alkalom előtt elrendezendő teendők listájával. Micsoda zsongás odabent. Lenyűgöző, de egyben fárasztó. Elkezdtem tenni-venni, várni először a kopácsiak érkezését. Ahogy az irodából a templom felé haladtam keresztül az udvaron, nem tudtam megállni, hogy ne sétáljak le a partra. Amíg lépkedtem a templom mellett a vízpart felé a zsongásból megérkeztem a nyugalomba. Ahogy később a templomban énekeltük „Szívem hálával eltelve, Áldlak téged jó Istenem, Kérlek, te is maradj velem!”.
Áldottnak éreztem magam. Visszasétáltam a templomhoz és részese lehettem, ahogy szépen lassan megtelik a templomi imaterem ismerős arcokkal. Láthattam mosolyokat, szívből jövő öleléseket, ahogy egymást köszöntötték az érkezők. Közben magamban elkezdtem dúdolni a „Ne aggodalmaskodjál” című éneket, mert Attila még közvetlenül a közös bibliaóra előtt temetőkertben járt, keresztanyját temette. Megérkezik időben? Lesz elég ideje a temetés után összeszedni magát és egy más jellegű szolgálatot végezni?
És eljött a pillanat. Mindenki megtalálta a helyét, a beszélgetések lassan elhalkultak és a figyelem Isten Igéje felé irányult. Mindannyian más környezetből jöttünk, más gondolatokkal, érzésekkel. Lassan kiszakadva a mindennapjainkból megérkeztünk az Atya keblére. Nem egyszerre egy pillanatban. Volt, aki már az elején, valaki egy-egy éneket énekelve vagy éppen Isten Igéjére figyelve, Borkó Julianna imádságait hallgatva. Mindenki egyen egyenként letette a terhét.
A közös imádság, áhítat után, megkezdődött a közös éneklés, majd püspök úr előadást hallgathattuk meg Borkó Julianna imádságairól. Jó helyen és jó időben, mert bizony más volt így az ősi padokban ülve hallgatni, mint az otthon falai között olvasni. A tervek szerint közösen elénekeltük a Buzgóságból a 123. éneket. Majd egymás után érkeztek az ének kérések és egyre csak dicsőítettük Istent énekszóval. Az idő nagyon gyorsan telt. Az utolsó éneket énekelve szeretett személyekre gondoltunk, akik már a mennyei karban zengik az éneket. „Ropogósan” énekelve, ahogy meghagyták. Hálás vagyok, hogy szerdán Kopácson lehettem.”
„Köszönöm Uram, hogy gyufaszál lehettem!” (Borkó Julianna)
