„Hála pedig az Istennek, a ki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk. Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; Ezeknek halál illatja halálra; amazoknak pedig élet illatja életre. És ezekre kicsoda alkalmatos? Mert mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, a kik meghamisítják az Isten ígéjét; hanem tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban.” (II. Korinth. 2:14-17)
Pál apostol leveleiben gyakran él hasonlatokkal, képekkel és allegóriákkal, hasonlóan Jézushoz, aki az evangéliumok tanúsága szerint példázatokban tanított. Az apostol az élet különböző területeiről merít képeket: a sport világából, a katonaéletből, a természettudományokból – és így vezeti hallgatóit mélyebb lelki igazságok megértésére.
Amikor Pál a „Krisztus jó illatáról” ír, egy olyan képet használ, amelynek hátterében a római diadalmenetek szokása állhat. Az ókori Rómában, egy nagy katonai győzelem után, a hadvezérek és légióik ünnepélyes felvonulással tértek vissza a városba. A diadalmenetet tömjénfüst kísérte, amely fokozta az ünnepi hangulatot, és az illat szimbolikusan a győzelem dicsőségét hirdette. Ez az illat azonban kétféle jelentést hordozott: a római polgárok számára az erőt, a nagyságot és a hatalmat jelentette, míg a legyőzött foglyok számára a közelgő szenvedést, rabszolgaságot vagy halált. A diadal illata számukra a „halál illata” volt. Pál ezt a képet emeli át, amikor Krisztusról mint „jó illatról” beszél. Számára a győzelem nem a gallok, az egyiptomiak, vagy a zsidók feletti római diadal volt, hanem Jézus Krisztus győzelme a halál hatalma felett. A húsvét eseményei ennek a végső győzelemnek a tanúságai: a keresztre feszítés és a feltámadás által Krisztus végleg megtörte a halál erejét. Ez a diadal minden hívő számára öröm és reménység forrása – az élet győzelmének illata.
Ugyanakkor Pál hangsúlyozza: nem mindenki számára jelent ez örömhírt. Akik nem fogadják el Krisztus győzelmét, azok számára a „halál illata” marad. Ez a kettősség mutatkozik meg a korinthusiakhoz írt levelében is. A közösséget akkoriban tévtanítók is fenyegették, akik nem tiszta szívből, hanem nyerészkedésből vagy önző célokból hirdettek más tanításokat. Pál apostol határozottan fellépett ellenük, mert nem engedte, hogy a krisztusi örömhírt eltorzítsák. Hasonló veszélyek ma is jelen vannak: különféle félreértelmezések és hamis tanítások próbálnak zavart kelteni a gyülekezetekben, Csúzán, Vörösmarton, Szentlászlón vagy éppen máshol.
A reformátori örökség azonban világosan kijelöli az irányt: Sola Scriptura – egyedül a Szentírás tanítása az irányadó. A hívők számára Krisztus győzelmének „jó illata” ad erőt és örömöt, amely minden körülmény között életre hív.
(A „Krisztus jó illata” címmel tartott áhítatot Varga György püspök a Zsinati Tanács áprilisi gyűlésén az összegyűlt 17 gondnok és presbiter előtt, a fenti igeszakasz alapján.)
