„…mert az Istennek semmi sem lehetetlen.” (Lk. 1:37)
Jézus nem bűnben fogant és született, amely csak Ádámon keresztül jött a világba. Szentségben született, bűntelen, amiképpen Ádámot is bűntől mentesnek teremtette az Úr. Ádám vétkezett az úr szava és intése ellen, és így a bűn következményeivel kellett szembenéznie. Minket is hasonlóvá tett bűne által ehhez, hasonlóvá váltunk Ádámhoz, akinek életében szembe kellett néznie bűnei következményeivel, mint nekünk is. Ami arra is képessé tesz bennünket, hogy elfogadjuk és szeressük Istent…
Hajnali kettő és három között érkeztek meg a papok az aradi siralomházba 1849. október 6-án. Tíz asszony maradt özvegyen. Aulich Lajos és Török Ignác nőtlen volt. Kiss Ernő altábornagy pedig korábban veszítette el feleségét, ő gyermekeitől búcsúzott. Most csak egyikükről emlékezünk, illetve annak is imádságáról, amely mindent elmond hazaszeretetről, hűségről. Emléke és példája mindannyiuk előtt legyen hosszan tartó és Istentől áldott!
Damjanich János feleségétől, Csernovics Emíliától egy imával búcsúzott, amely a későbbiekben a „nemzet özvegyének” mindennapi imádságává vált, és százszámra sokszorosították. Minden bizonnyal jóillatú áldozatként felszáll a többi ima között, amelyeket az oltár alatt lévő szentek kiáltanak a Jelenések könyve 6.9-10-ben: „Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?”
Az ima így hangzik: Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra „Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.„
„Ő pedig felelvén, monda nékik: Adjatok nékik ti enniök. És mondának néki: Elmenvén, vegyünk-é kétszáz pénz árú kenyeret, hogy enni adjunk nékik?” Mk. 6:37
Ebben a fejezetben különböző emberekről és csoportokról olvashatunk, akik Jézus cselekedeteit, misszióját és szolgálatát vizsgálták. Közöttük voltak Jézus családtagjai közül valók, szomszédai, Heródes, és tanítványai is. Közös bennük, hogy egyikük sem úgy tekintett Jézusra, mint aki Ő valójában. A tanítványok még vívódtak, kételkedtek és zavarodottak voltak, mert nem hittek krisztusi voltában, nem ismerték és fogadták el, hogy Jézus őérettük van közöttünk, mindannyiunkért az, Aki. Teljes mértékben le voltak gondolataik foglalva azzal a tudattal, hogy még mindig a maguk erejére vannak utalva, és nem fogták fel jelentőségét és értelmét annak, hogy mi mindenre képesek Istennel együtt járva, benne hittel élve. A fejezetbeli történetek azon az úton indíthatnak el bennünket, hogy meglássuk, keresztyénekként, hogy amit lehetetlennek tartunk, az nem vonhat el bennünket attól, hogy higgyünk a Megváltó Krisztusban. Hitünknek nem gátja az, hogy lehetetlen dolgok előtt állunk, ezért a lehetetlenre vállalkozunk mi magunk is, keresztyén emberekként…
„Elméne Mária Magdaléna, hirdetvén a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondotta néki.”
Mária Magdaléna átadta a tanítványoknak Jézus üzentét, miután elbeszélte nekik, hogy látta a feltámadott Urat a sírnál. Örömmel és boldogsággal ment a tanítványokhoz, hogy megossza velük a hírt és a szavakat. Bennünket is öröm és boldogság tölt el, amikor meglátjuk Krisztust az életünkben, és ehhez találkozni kell Jézussal. Amíg nem találkozunk vele, addig a bibliai sír üres marad előttünk. Nem látjuk, nem érezzük, nem ad boldogságot és örömet. De, ha találkozunk Vele, akkor olyanok lehetünk, mint ez az asszony, Mária Magdaléna, aki eltelt az evangéliummal, megértette az isteni cselekedetet és célt.
Van-e öröm az életünkben Krisztus nélkül? És van-e örömünk Ővele, amit megoszthatunk másokkal, adhatunk másoknak, ahogy egykor ezt az örömöt kapták a tanítványok és nem süllyedtek tovább a kereszt halálának bizonyos bánatába?
Mária először nem ismerte fel Jézust, szomorúsága megvakította („Asszony, mit sírsz?”), de Ő nevén nevezte („Monda néki Jézus: Mária!”). Öröm töltötte be a szívét és lelkét abban a pillanatban, amikor Jézus kimondta a nevét.
Jézus tudja a te nevedet is, kedves Olvasó. Közel van hozzád. Tudod-e Máriához hasonlóan „Uram”-nak szólítani?
