Archive For 2017.06.27.

Buzgóság – Borkó Juliánna énekeskönyve.

 

 

“Az üdvözítés fő bibliai és protestáns hittételei nem mind érintik meg, neki előbbvaló az elnyugvás, nem is belenyugvás, hanem megpihenés Jézus lábainál, nem is egyháza jelenkori történetében, hanem majd a földi élet után. E titokzatos Krisztus-misztika és temetőjáró habitus áthatja sorait. Énekeiből nem hiányzik, de halványabb Isten magasztalása, csodálatos útjainak dicsérete, a győzedelmes keresztyén élet, az élet tisztelete és az érette való örvendező hálaadás. Mindezt mintegy átutalja a túlvilágra. […]

A nehéz sorsú, kisebbségi és hívő voltukban is megbélyegzett parasztasszonyok között volt ez igazán érthető. A Buzgóság szívükből származott énekeit mindenkori tapasztalásuk hitelesítette. Loholó, alig érző és gondolkodó világunkban nem annyira jelképi erejűek. Gyászra késztetnek és feladásra hangolnak inkább, mintsem gyönyörködtetnének; amire pedig a Buzgóság címe szerint is törekszik.”

 

A könyv második kiadása, Exodus Kiadó, 2004.

 

Keresztes Dániel – Hamarkay Ede (szerk.):

Buzgóság. Borkó Juliánna énekeskönyve.

Előszó: dr. Hegedűs Loránt

Erdőkertes, Exodus Kiadó, 2004. 146 old.

Megvásárolható a Lelkészi Hivatalokban

A XIX-XX. század fordulóján élt Borkó Juliánna parasztpróféta és református bibliakörének tagjai által írt énekek dallammutatóval és kottákkal. A könyv lapjait Millesime grafikái díszítik. Az első és eddig egyetlen kiadás 1928-ban jelent meg.

 

 

 

Az 1928-as, kopácsi kötet után az Exodus kiadó megjelentette egy bibliaköri énekkönyvecske második, javított s részben módosított kiadását az énekkezdetek mutatójával, valamint az énekversek után huszonnyolc dallammal (előbb csak dallamutalások voltak, a mutató hiányzott). Segítség a Horvátországi Magyar Református Egyházban az énekes és imádságos életű parasztasszony lelkülete, épít az ezredforduló eszmei zűrzavara, a háborús idők szörnyűségei meg a kisebbségi üldöztetés közepette. Felerészben B. J. jelű énekekből áll (hatvannyolc után van így megjelölve a szerző), belmissziós kiadványok, a baptisták énekeskönyve, kis részben az 1921-es énekeskönyv, és ismeretlen a többi ének forrása. Ugyaninnen, talán valamelyik halottaskönyvből, s az 1921-es énekeskönyvből vagy próbakiadásaiból (1903, 1916) valók a dallamutalások. A hátsó borítón látható az eredeti cím: Buzgóság. Énekek. Melyeket Isten dicséretére, a saját és a testvérlelkek építésére és gyönyörködtetésére részben összegyűjtögetett, részben szerkesztett. Borkó Juliánna.[1]

Az új kiadás, mint az első, közvetlen gyakorlati szükségletre tekint. Részben cseréli a már nem ismert, idegen prozódiájú és lejtésű dallamokat hasonló, többségében angolszász eredetűekre. Ahol nem volt utalás, többnyire dallamot választott. Ilyen az 1651-es Cantus Catholici 135. lapján található „Szűz Maria kegyes anya”,[2] (RMDT II. 189), ritmizálva. Néhány énekhez megelégedett annyival, hogy „saját dallamra”. Tanulmány nem járul a könyvecskéhez. A Dunamellék nyugalmazott püspökének előszava méltatja értékeit. A szöveghibák többsége helyesbítve van. Például: Kopoktat ~ Kopogtat (85:2); lehatsam ~ lehajtsam (90:3); Segély hiveiddé bennünk ~ Segélj híveiddé lennünk (128:1); Segélyd ~ Segéld (128:3); Tudniillik az első kiadás nyomdásza nem jeleskedett mesterségében s a szöveg gondozásában; nyilvánvaló helyesírási hibákat sem javított (például: krisztus, golgota, süjjedez, lelkekel stb). Ma dicsér, dicséret írásmód a norma, de énekeinkben a huszadik századig dícsér, dícséret volt általános, ez a prozódiailag is megfelel Szenci Molnár óta, jobban énekelhető, a második kiadásban való alkalmazása jó döntés. 1928-ban nem kifogástalan a központozás, a hosszú ékezetek használata is vagy esetleges, vagy Borkó Julianna korábbi helyesírás szerint olyankor is ír hosszú magánhangzót, amikor mai irodalmi ejtésünkben ez már nem szokás. Az új kiadás mindezeket tapintattal korrigálja, s pótolja az írásjeleket. Megtart egyes olyan szóalakokat is, amelyek nem irodalmiak vagy nem a szabatos ikes vagy iktelen ragozást követik: elmúl, ami földi (15:4), Isten népe ahol tanyáz (29:1), Tün az élet (34:3), küldöl (46:3), eljutol (62:1), adol (90:3), stb. Megmaradtak a régebben szokásos ragalakok, mint -ok, -ök -uk, -ük: Hívatom általok, Dicsőn zeng a dalok (126:4). Közöttük akad a többes számú alakkal összetéveszthető, amely nem hibás: Szüntesd rémes álmokat, értsd: Szüntesd rémes álmukat (28:3). Ezek jellemzők a korra, megtartásuk jegyzet nélkül is pártolható. Azonban nem ártott volna némi rugalmasság helyenként, mert Ébren leszek, nem aluszok Szüntelenül imádkozok (50:4) van az egyik énekben, holott a következő sor már így szól: Hogy ne essem kísértésbe. Itt az aluszom, imádkozom helyesbítés megengedhető lett volna. Máskor Borkó Julianna is szabatos alakot használ: Vágyom egy szebb, jobb hazát (54:1). Az 53. lap alján a korrektor elfeledte egy felesleges sor törlését (a 2. strófa a következő lap tetején újra elkezdődik).

Javítatlanul maradt néhány hibás sor. Például: Testi elvek, hiuságok, helyesen: Testi élvek hiúságok (7:2); Mind valami sötét árnnyal, helyesen: Mint valami sötét árnnyal (8:1); sok szóra nem nyitom számat, helyesen: zokszóra nem nyitom számat (15:1); A másik út széle, helyesen: A másik út széles (15:4); örömmel egykoron, helyesen: örömmel egykor otthon (42:3); Virágzik a zöld fű, a szótaghiány miatt itt egy szót betoldott a 2. kiadás, az ének forrása (A hit hangjai) szerint az eredeti így volt: Virágozik a fű (44:1, a mutatóban hibásan van); Egészség, kedvező, helyesen: Egészség, kedv, erő (44:2); Valahol az orv-vadonban, helyesen: Valahol a zord vadonban (56:1); Holnap ítéletre Kiolthatnak tégedet, helyesen: Holnap ítéletre Kiálthatnak tégedet (60:3); Hit hajócskánk: nem két szó, egyetlen fogalom, egy szóként írása régen is általános volt, így lett volna helyes: hithajócskánk (59:3, 85:3 és 107:1).

Az új tipográfiát szemlélve egyik szemünk nevet. Garamond betűje klasszikus, az első kiadás kopott és közönséges típusát sokkal meghaladja. Örömünk mégsem felhőtlen, a másik szemünk sír. Nem e kiadás korához, az elsőéhez illenek a díszecskék, de ettől a kiadvány szép, nem ez a baj. Megmásították a versszedést. Az igénytelen első nyomtatás szűkebbre–bővebbre mérte a sortávolságot, a strófák közötti spáciumot is szeszélyesen variálta, mégis felülhaladja az új kiadást azzal, hogy versként jelentette meg az énekeket. A prózásításra nem mentség a terjedelem. Versszedés is elfért volna 150 lapon (a mostani 146): hisz az első kiadás 128 lap, amennyi az énekek száma; de a mostani dallamszedés pazarló: négy lapon két-két kottasor, nyolc lapon csak három-három van, holott laponként elfér nyolc sor. Mégis, a dallamszedése részben prózaszerű, nem dallamsorok szerint tagolt. Ezáltal nem feltárja, hanem eltussolja a strófa, illetve az énekek versszerkezetét.

Elismerőleg kell emlegetnünk az első kiadástól eltérő (vagy alternatív) dallamok választását. Ezek is főként importált dallamok, a belmissziós mozgalom énekügye kezdettől fogva ezekhez kapcsolódott. Most a temetési énekek dallama az 1948-as ritmizálást követi. Victor János ritmikusan adta közre a zsoltárokat; az ő „Hozsánna!” című gyűjteménye a Buzgóság egyik forrása, helyes a ritmikus alak választása. Az „Ó és Új”, majd az 1997. évi „találkozós” énekeskönyv Máté János dallamával közli Borkó Julianna „Halld meg, bűnös ember, Jézus szeret!” kezdetű énekét, most azonban Perkins 6/8-os „Nem csábít földi kincs” kezdetű dallamát találjuk a függelékben (XVIII.) – ez a „Hallelujah!” 148. éneke. Református vonás még ma is a genfi zsoltárok dallamára hivatkozás. Huszonnyolc zsoltárdallamra írott ének (a 8, 23, 28, 32, 35, 42, 77, 84, 89, 91, 134, 137. dallamára) képviseli a Buzgóság e sajátos vonalát, ezek jól énekelhetők. 1928-ban nincs utalás a 85. zsoltárra, most van. Jól éneklő gyülekezeteknek elég ma is a zsoltárok kezdősorát említeni: ezzel a második kiadás is megtartotta részben a századokig szokásos ad notam praxist.

A változott szedés az ének mibenlétét érinti. Eldurvult, ének és vers iránt érzéketlen korunkban kár, hogy a szerkesztő nem ragaszkodott az ének versalakját becsülő emelkedett szinthez. Szemléleti változás, hogy az ajánlás szövegekről szól, nem énekekről. Ezt visszhangozza az előszó is. Ilyen elszólások mögött olyan nyelvi-irodalmi felfogás rejlik, amely az éneket szövegével tekinti azonosnak, mellőzhetőnek és esetlegesnek tekinti a dallamot, és megkerülhetőnek fogja fel azt is, hogy az énekvers más dimenzióba tartozik, mint az olvasott, felolvasott vagy szavalt szöveg. Ebből érhető az is, hogy az átszerkesztés ellenére sem az énekek fölött vannak a dallamok, hanem függelékben, s ott sem mind strófaszerkezet szerint tördelt alakban, hanem részben folyószöveg módjára. Lássuk a különbséget, amelyet a szerkesztők nem érzékeltek, írjuk prózaként Tompa Mihály jól ismert, és az előszóban versként idézet sorait: „Dalotokra könnyebben derül fény, Könnyebben kihajt a holt berek. A jelennek búját édesítvén, Fiaim, csak énekeljetek!” A második kiadás Borkó Julianna teljes énekeskönyvecskéjével ezt művelte.

Az ezredforduló bajai között fontos az egy évszázaddal előbbi szellemi beágyazódás, amelyből a Buzgóság énekei kihajtottak. Vasárnapi iskolai és bibliakörös mozgalommal válaszolt az elidegenült, elpaposodott egyházi-hitéleti jelenségekre a századelő terebélyes irányzata. Egyik prominens képviselője Victor János az 1901-es „Hozsánna!” lapjain a zsoltárok és régi magyar énekek ritmikus dallamjegyzését és éneklését is kezdeményezte, másrészt ő egyengette leghatásosabban az angolszász ébredési (revival) énekek tömeges beáramlásának útját. Borkó Julianna énekei egyes nyugati dallamokhoz elég rosszul illeszkednek (ilyenek például a jambikus lejtésű „Az Úr csodásan működik” versmértékében írottak). A rossz prozódia, illetve prozódiai érzéketlenség a „Hallelujah!” s a „Glaubenstimme” magyarra fordított énekeinek közös árnyoldala. Esztétikátlan és lehangoló volt a 19. századtól általános elnyújtott éneklésmód, de elfedezte a döcögő ritmus éktelenségeit. Az általános és zenei műveletlenség miatt ez az állapot soká megmaradt, megmarad. A 20. század népzenei felvételei azt tanúsítják, hogy jóllehet szabadon, de nem ritmustalanul énekeltek Kórógyon, Szentlászlón s környékén. Így van ez, noha 1877-től az énekeskönyv csupa félkótával közölte a dallamokat. Ezt folytatta az 1921-es énekeskönyv is. A belmissziós kiadványokat kivéve református forrásokban Borkó Julianna a többi dallamot is csak kiegyenlítve látta, ezt tekintve az előszóban emlegetett „ritmikus forma” az utánajárás elmulasztásából következik.

A belmisszió irányzata nem a templomi énekeskönyv helyettesítésére, hanem a mellette használható énekekkel és kiadványokkal akarta egyházát szolgálni (kapcsolódott ebben a kisegyházak törekvéséhez és gyakorlatához), mégis előre nem számítható eltolódást munkált. A mozgalom áldásai enyhítették a világháború utáni tragikus életérzést, amelyből a délvidéki magyarságnak bőven jutott. Egyben a teljes közösség istentiszteletétől a házi, kiscsoportos istentiszteletek felé, valamint a török és ellenreformációs időkben megizmosodott protestáns, puritánizmusában is személyes és közösségi kegyesség gyakorlásától a magános, egyéni buzgóság irányába mozdult el a vallásos és egyházi tevékenység. A „devotio moderna” emez újabb fajtája meghatározta Borkó Julianna költészetét. Tartalmilag és formailag egyaránt. Asszonyi horizontja érthetően nem oly tágas, mint az európai protestantizmus szemléletével felvértezett hajdani prédikátoroké. Az üdvözítés fő bibliai és protestáns hittételei nem mind érintik meg, neki előbbvaló az elnyugvás, nem is belenyugvás, hanem megpihenés Jézus lábainál, nem is egyháza jelenkori történetében, hanem majd a földi élet után. E titokzatos Krisztus-misztika és temetőjáró habitus áthatja sorait. Énekeiből nem hiányzik, de halványabb Isten magasztalása, csodálatos útjainak dicsérete, a győzedelmes keresztyén élet, az élet tisztelete és az érette való örvendező hálaadás. Mindezt mintegy átutalja a túlvilágra. Az élet merő gyötrelem, mintha aszkéta vagy keleti hatásra vezeklésnek tekintené, amelyet csak a mielőbbi szabadulás reménye enyhíthet. Énekeinek tekintélyes hányada nem véletlenül, hanem éppen e vonzalom következtében fogant a halottaskönyv dallamaira és versformáiban: „Vízi buborékhoz / Életünk hasonló, / Mint mezei virág, / Oly hamar mulandó. // Mihelyt meg születünk / Már a koporsó vár, / Minden lépésünkben / A halál velünk jár” (60:1) (Dallama: Szomorú a halál a gyarló embernek.)

A nehéz sorsú, kisebbségi és hívő voltukban is megbélyegzett parasztasszonyok között volt ez igazán érthető. A Buzgóság szívükből származott énekeit mindenkori tapasztalásuk hitelesítette. Loholó, alig érző és gondolkodó világunkban nem annyira jelképi erejűek. Gyászra késztetnek és feladásra hangolnak inkább, mintsem gyönyörködtetnének; amire pedig a Buzgóság címe szerint is törekszik. „Nem volna ínyünkre naponta ezt énekelni: Olyan a földi élet, / Mint hamar tűnő árnyék, / Örömöm elszéledt, / Mintha sírok között járnék” (88:1) (Dallama: E múandó világban.) – „Vándorutam ha majd lejárom, / Vég álomra szemem bezárom, / Vidd föl lelkem a dicső honba, / A menyei paradicsomba” (75:5) (Dallama: Hagyjátok el hív keresztyének.)

Hasonló vonások mutatkoznak meg a „szerkesztett” énekversekben. Ez azt is jelenti, hogy azonos téma és hangvétel miatt neki tetsző énekeket, strófákat válogatta, másolgatta énekfüzetébe, helyenként esetleg részben módosítva az énekíró. Erre a folyamatra további vizsgálódás adhat választ. Eddig föl nem derített források is magyarázhatják a Borkó Julianna szövegváltozatát, de az is lehet, hogy hallásból tanult énekek egyes részleteire nem emlékezett pontosan. Példa erre a régi magyar örökséget képviselő Sinka Györgynek egy 17. századi szombatos énekeskönyvben megőrzött éneke: „Seregeknek hatalmas nagy királya” az 1921-es énekeskönyvből, ámde a strófák felét elhagyva (szintén négy, de nem ugyanezen strófákat választotta 1918-ban a kolozsvári „Kis énekeskönyv”). Másutt is hiányoznak strófák. Például Székács József (1809–1876) evangélikus püspök négy strófás énekéből, „Jer Szent Lélek, Isten lelke” (30), az első és utolsó maradt meg. Az akkor még csak néhány éves (1921-es) énekeskönyvhöz dallamok és többek között a halottas énekek kapcsolják Borkó Julianna énekeskönyvecskéjét. Fejes István („Egyedüli reményem”) és Lévay József („Gondviselő jó Atyám vagy”) alkotása az élet bajaival küszködő bibliakörös asszonyok szívéhez szólott, mint asszonytársuk. Más forrásokból valók közül is ezt a típust „szerkesztette” Borkó Julianna. Füzetében az első ilyen kölcsönzött ének: „Testvér, vedd fel a keresztet” (7). Ez napjainkig az Őskeresztyén Gyülekezet énekei között él tovább, ők szintén a pünkösdi gyülekezet „Hitünk énekei” című gyűjteményéből vették át, kézírásban is terjedt, javított alakját a baptisták énekeskönyvének egyik főalakja Csopják Attila (1853–1934) írta és idős Udvarnoki András (1865–1945) az idegen dallamot magyarossal helyettesítette, de Borkó Julianna a 34. zsoltár dallamát jelölte. Ugyancsak baptista eredetű a „Száz juhocska mind együtt legelt”. Az énekek előtörténete homályos, nem tudhatjuk, hogy iratterjesztés által, folyóiratokból, összejövetelek légkörében melyik hogyan maradt fenn, terjedt el és találta meg az utat a bibliakörökhöz és Julis nénihez. Talán maradtak dokumentumok és emlékek, és a vallásos néprajz helyileg járatos kutatói ezekből eldönthetik, hogy mi tudatos szelektálás eredménye, vagy melyik ének milyen úton-módon öröklődött kéziratban és szájhagyomány által. Például az „Örömmel járdalok vidám kedvvel” a nazarénus, 1866. évi „Új Sion-hárfa” című énekeskönyvéből való, azaz ott is megvan, amelynek 1901-ben Szegeden 5. kiadása jelent meg. A baptista énekeskönyvek is sokat merítettek ebből. További bővítésekkel, az Apostoli Egyház (Apostolic Church) még a 20. század közepén (1952-ben) is kiadta Amerikában, ottani magyar nyelvű hívei használatára.

A könyvecske énekeinek témák, műfajok vagy alkalmak szerinti sorba rendezését, a szerkesztettség, az antológia előzetes terv szerinti megformálásának nyomait alig fedezhetjük fel a Buzgóságban. A 128 ének között egymás mellé kerültek a feliratuk szerint ünnepekhez kapcsolódók (31–36.). Itt is van egy, amelynek egyes sorai a Próbaénekeskönyv (1903) egy énekéhez hasonlítanak, egyes sorok azonosak, az egész ének vagy korábbi változat, vagy csak annak mintájára született. Borkó Julianna szerzeményei is nagyjából tömbökben helyezkednek el (például 1–6, vagy 93–115), habár akad közbeszúrva mások szerzeménye (ilyen a 96: „Bémerült az egész világ Szodoma bűnébe”). Az egymás után következő hasonló kezdetű énekekről vélhetjük, hogy egyikről a másik eszébe jutott (17: „Ó, szent Isten, mi Atyánk”, 18: „Édes Atyánk, Istenünk”, 19: „Édes mennyei Atyánk”, 20: „Eljöttünk, Atyánk”), de sem betűrendben (ilyen megoldást a „Hallelujah!” választott), sem más rendszeres elgondolás szerint nem sorakoztatja, vagy csoportosítja az énekeket.

A 19–20. századforduló énekköltészeti sablonjai Julis néninél kevésbé mutatkoznak. Őszinte és elmélyült vallásosságának nincs szüksége erőltetett vagy érzelgős fordulatokra, tölteléksorokra. Keresetlenül, de ügyesen sorakoztatja tiszta rímeit, kínrímekre és az Arany János által megrótt csattogó asszonáncokra nem szorul. A különféle dallamokra készült énekekből az is előtűnik, hogy ösztönösen milyen jól tud többféle formához alkalmazkodni. Falusi környezetben verselő tanítók, kántorok gyakran csupa négysoros strófákban ontották búcsúztatóikat. A Buzgóság formailag meglepően változatos és igényes, amint ezt a föntebbi példák is szemléltetik. Nyoma sincs bennük a magyartalanságoknak, amelyek főként a németből adaptált kegyességi énekek korai alakját jellemezték (sorozatos javítgatásuk következtében az incipitek és dallamutalások szövevénye alakult ki, ez Borkó Julianna énekfüzetében is gond; átvett énekeinek nagyobb részének forrását csak további kutatással lehet tisztázni). Kevesebbet használja a divatos költői műnyelv felkapott dicstrón, uralg, fénylak, stb. kifejezéseit. Átvett énekei költőileg és eszmeileg sokszor kevésbé sikerültek, mint az övéi, noha azok többsége otthonosan rímel, és rutinjával, funkciójával mintául szolgál. Prozódiai nehézség bőven akad, ha a németből és angolból fordított belmissziós énekek ritmusát komolyan vesszük. A nyugati nyelvekhez idomult dallamjárás idegenségeit a lassú és kiegyenlített éneklés sem szüntetheti meg.

Csomasz Tóth Kálmán már utalt arra, hogy meghúzódik e kegyesség hátterében a „Szentek hegedűje” és a „Lelki hódolás” biblikus szemlélete, verstechnikája. Helyenként valóban bukkanunk néhány emlékeztető éneksorra. Közvetlen átvétel azonban Szőnyi Benjámintól, Ráday Páltól és követőiktől nincs. Sokkal közelebbiek a kidomborodó hatások, a baptistáké. „A hit hangjai” 2. (1915) és későbbi kiadásaiból vett énekek és dallamutalások mutatják ezt, különösen a karrefrénes, szólókra s kórusválaszra komponált művek, vagy a kezdőstrófa visszatérése. Ez semmiképpen nem magyar népi vagy őseredetű megoldás, hanem a minták és források követése. Az új kiadás a jellemző „(kar)” megjelöléseket is mellőzte, és a Fejes István-féle énekeskönyvi próbakiadásra való egyetlen forrásutalást.[3] Ez helyes, mutatja, hogy az énekügyi reform hátterében az átdolgozások és a belmissziós énekszövegek terjedését újra át kellene tekintenünk. Dallamjelölés nélküli ez az ének: „Óh, Szent Isten, mi Atyánk” (17) a Buzgóságban. Dallama van 1903-ban, de helyére most J. B. Dykes (1823–1876) dallama került (ezt Wesley „Lelkem szent szerelmese” kezdetű énekéhez társították, 1948:300). Egy karácsonyi ének, „Óh, nagy napja szent örömnek!” (32) ugyanazon „Próbaénekeskönyv” (1903:94) egyik ünnepi énekéhez igen hasonló, helyenként azonos, de ott az „Óh, ártatlanság báránya” helyett a „Vom Himmel hoch” megmagyarosodott (Az Istennek szent angyala) dallama található. Ez arra mutat, hogy netalán ilyen átdolgozást jelent a B. J. monogrammal nem jelölt hatvan énekből legalább néhány, illetve ezek alapján íródott, vagy pedig ilyen alakban is élt.

A 20. század elején importált nyugatiak mellett Julis néni kevesebb magyar dallamot nevez meg („Ne szállj perbe én velem”, az „Én Istenem, sok nagy bűnöm”, az „Ím, béjöttünk” vagy a „Tökéletes volt minden tekintetben”, a többi halottas); az egyensúly mégsem borul fel, mert az „Ó ártatlanság báránya” kedvence volt, erre tíz ének született. Énekeinek hangulatát, hívő alkotásának sajátosságait jellemezze még két rövid strófa. „Adtad nékünk szent házad, / Melyben égi ruházat / Kínáltatik azoknak, / Kik engednek Uruknak” (124:2) (Dallama: Kegyes őrző pásztorom = Hozsanna! 221. A „Veni redemptor gentium” himnuszdallam kései, ritmizált változata, a református énekeskönyvben „Jöjj, népek Megváltója”, módosítva.) – „Hála! Hála! Istennek hála! / Ég szívem, mint Noé oltára! / Szálljon égig hálád szent tüze: / Elmúlt a kínok özönvize! / Légy áldott ég és föld Ura! / Mind örökké! Alleluja” (107:3) „Dallama: 28. zsoltár.)

Egymagában a második kiadás nem válthatja valóra azt, amit a maga idején elért az énekfüzet. Mai gyűjteményeknek, énekléseknek, könyörgéseknek, értő tanulmányoknak és a mi korunkba illeszkedő kegyességi gyakorlatnak kell teremnie nyomdokán, illetve ilyenbe kell illeszkednie. Erre azért is szükség van, hogy hatása ne korlátozódjék Szentlászló vidékére és azok körére, akik még emlékeznek Julis nénire, vagy akik között még élnek ezek az énekek. Szükség van az időbeli és szemléletbeli távolszakadás áthidalására, az egykori énekes kegyesség szemléletes megértetésére és megújítására. Dicséretes lépés a Buzgóság új kiadása. Főhajtás, a bibliakörös parasztasszony példájának élesztése, őrzése, továbbplántálása, éspedig ugyanazzal a gyakorlati szándékkal, ahogyan ő gyűjtögette és írta énekeit. Borkó Julianna, a Drávaszög nagy könyörgője, bevéste nevét az újkori kegyesség történetébe. Emlékezete legyen áldott, és hagyományozódjék tovább a szívből fakadt éneklés, e füzet második kiadása zendítse meg az ajkakat és a lelkeket.

(Fekete Csaba)

Jegyzetek

[1] Alább az ének sorszámára, nem a lapszámra, a kettőspont után a strófa száma következik.
[2] CSOMASZ TÓTH KÁLMÁN: A XVI. század magyar dallamai. Bp., 1958. (Régi Magyar Dallamok Tára, I.) 189. sz.
[3] Ld. Énekeskönyv. [A] Magyarországi Ev. Ref. Anyaszentegyház híveinek használatára. Az Egyetemes Konvent által elrendelt próbakiadás. Bp., 1903.

KÉT PÜSPÖKI VIZITÁCIÓ (1817 ÉS 1885) ÉS LEGÚJABB KORI LEVÉLTÁRI DOKUMENTUMOK

 

 

“A magyar református egyház alsó-baranyai és szlavóniai népe a mai napig csupán két szuperintendensi-püspöki látogatást élt meg. Báthori Gábor 1817-es vizitációja előtt nem volt ilyen jellegű vizsgálat a Dunamelléki Egyházkerületben, Szász Károly 1885-ös látogatása után 35 évvel pedig ez a vidék már nem tartozott ahhoz az egyháztesthez, amelynek egykor bölcsője, szellemi-lelki központja volt.” […]

“A legújabb kori jegyzőkönyv-gyűjteményből képet kapunk arról, ahogy az értékeiket a délszláv háború hét esztendeje alatt, és azóta is folyamatosan nélkülöző gyülekezetek és egyházaink hívei a menekültségben való meghurcoltatás, vagy az otthoni környezetben való sorozatos megaláztatás, lelki fenyegetettségből való szabadulás után a viszonylagos szabadság és anyagi jólét délibábjával átitatott közelmúltról, a talajvesztett, mindenütt és mindenkiben ellenséget látó jelenről, és az értékek visszarendeződésének, a régi-új alapok lerakásának valós lehetőségét magában rejtő
jövőről gondolkodnak.”

 

“A bizalom pecséte alatt” I-II.

KÉT PÜSPÖKI VIZITÁCIÓ (1817 ÉS 1885) ÉS LEGÚJABB KORI LEVÉLTÁRI DOKUMENTUMOK

SZERKESZTŐK:

Keresztes Dániel
Hamarkay Ede

LEKTOR

Dr. Ladányi Sándor

Kiadó: Exodus Kiadó (Erdőkertes), 2004
Tűzött kötés , 713 oldal
Nyelv: Magyar
Méret: 24cm x 17cm
ISBN: 963-216-013-4
Church history / History / 19th century.
Visitations (Church work) / Hungary

Egyházlátogatás / forrás.
Református egyháztörténet / 19. sz. / forrás.

Megvásárolható a Lelkészi Hivatalokban

 

 

Báthori Gábor (1817) és Szász Károly (1885) püspöki vizitációs iratai, valamint a legutóbbi délszláv háború idején keletkezett feljegyzések és hangfelvételek (1993-1998) közel száz éves periódusban adnak képet betűhű átiratban Alsó-Baranya és Kelet-Szlavónia református közösségeiről.

 

 

A magyarországi reformációnak egyik bölcsője Baranya volt. Itt már – bizonyos szórványadatok szerint – a mohácsi katasztrófa előtti években is akadt az egyházat megtisztító törekvésnek híve és pártfogója. Alsó-Baranya nagyobb szabású reformálásáról viszont konkrét adataink is vannak. Kákonyi Péter hercegszöllősi protestáns lelkész-költő, Sztárai Mihály, Zigerius Imre fellépése-tevékenysége 1544-1546-tól folyamatos. Jelentős központ volt Hercegszöllős, Vörösmart, Kórógy, Laskó, Haraszti, Karancs, Kopács, Kő, s még több hasonló település is.

Hercegszöllősön minden bizonnyal több zsinatot is tartottak, azonban országosan kiemelkedő jelentőségű az Alsó-Baranyai Református Egyházkerület 1576. augusztus 16-17-én tartott zsinata, amelyen – a 16. század ötvenes éveiben készült (a lutheri reformációból a helvét, református irányzatba való átmenet jellegét magán hordozó) „Baranyai Kánonok” után – már határozottan református szellemű egyházigazgatási kánonokat („Hercegszöllősi Kánonok”) fogadtak el, amelyek szerkesztője Szegedi Kis István volt, elfogadtatását pedig Skaricza Máté vezette. Ezek a rendtartások, szabályozások aztán – ha kisebb módosításokkal is, de – országosan befolyásolták, meghatározták, alapjaivá lettek a későbbi szabályozásoknak. Laskón volt lelkész 1554 elején a baranyai új egyházkerület (superintendentia) első püspöke, Szegedi Kis István.
A terület egyháztörténeti jelentősége a török hódoltság későbbi századaiban sem csökkent. A jelen kötet – Báthori Gábor és Szász Károly dunamelléki püspökök egyházlátogatási naplói, vizitációs jegyzőkönyvei alapján mutatja be a terület életét egy igen fontos korszakban, a trianoni békeszerződés aláírása (1920. június 4.) következtében történt elszakítás előtti évtizedekről.

TARTALOM

I. kötet

Előszó (dr. Ladányi Sándor) – 9. oldal
Báthori Gábor vizitációs anyaga – 11. oldal
Báthori Gábor levele – 13. oldal
A vizitáció rendje és módja – 14. oldal
Vizitációs kérdések – 17. oldal
Feljegyzés az utazásról – 21. oldal
Gyülekezeti jelentések – 24. oldal
Szász Károly vizitációs anyaga – 203. oldal
Szász Károly körlevele – 205. oldal
Vizitációs napló – 210. oldal
Gyülekezeti jelentések – 264. oldal
Idegen szavak, kifejezések magyarázata – 360. oldal

II. kötet

Szász Károly vizitációs anyag (folytatás) – 371. oldal
Gyülekezeti jelentések – 373. oldal
Legújabb kori levéltári dokumentumok – 425. oldal
Szerkesztői ajánlás – 427. oldal
Jegyzőkönyv – A Horvátországi Református Elűzöttek 1993. november 13-i üléséről – 429. oldal
Jegyzőkönyv – Az 1997. augusztus 26-án Eszék-Rétfalun tartott lelkipásztori
konferenciáról – 431. oldal
Jegyzőkönyv – A Horvátországi Református Keresztyén Egyház Bellyei-, Eszéki-, Kopácsi-, Kórógyi-, Szentászlói Református Egyházközségek presbitériumainak az
egyházközségi küldöttekkel kibővített közös presbiteri gyűléséről – 435. oldal
Jegyzőkönyv – A Kopácsi Református Egyházközség 1998. február 22-én megtartott
évi közgyűléséről – 442. oldal
Jegyzőkönyv – A Horvátországi Református Keresztyé n Egyház Zsinati Tanácsának
1998 június 27-én Eszék-Rétfalun tartott üléséről – 449. oldal
Jegyzőkönyv – Presbiteri-gondnoki tanácskozó gyűlés, Hercegszöllős, 1998. augusztus
Jegyzőkönyv – Presbiteri-gondnoki tanácskozó gyűlés, Hercegszöllős, 1998. augusztus
17. – 494. oldal
Jegyzőkönyv – Presbiteri-gondnoki tanácskozó gyűlés. Kopács, 1998. szeptember 09. –
514. oldal
Jegyzőkönyv – Presbiteri-gondnoki tanácskozó gyűlés jegyzőkönyve. Kopács, 1998.
Október 6. – 564. oldal
Jegyzőkönyv – Lelkészi-gondnoki találkozó. Csúza, 1998. Október 07. – 601. oldal
Jegyzőkönyv – A Horvátországi Református Keresztyén Egyház II. Zsinatának 199
november 7-én, Laskón tartott Zsinatáról – 633. oldal
Jegyzőkönyv – A Horvátországi Református Keresztyén Egyház elnökségi gyűlése,
Eszék, 1998. november 26. – 691. oldal
Jegyzőkönyv – Horvátországi Református Keresztyén Egyház – Ellenzsinat, Rétfalu
1999. február 20. – 694. oldal
Jegyzőkönyv – III. Alkotmányozó Zsinat, Kopács, 1999. június 12. – 699. oldal
Idegen szavak, kifejezések magyarázata – 712. oldal

Református Tanösvény információs tábla avatás Vörösmarton 2017 június 25-én.

 

 

A vörösmarti református információs tábla leleplezése, 2017. június 25.

A két héttel ezelőtti sepsei* ünnepséget követően vasárnap, a délelőtti istentisztelet után a vörösmarti református templom bejárata mellett a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház idei programjában tervezettek szerint református információs tábla avatásra gyülekezetek egyházunk hívei.

Vörösmart, 2017. június 25.

Ember Lajos presbiter, Vörösmart, 2017. június 25.

 

Vörösmart, 2017. június 25.

Pinkert Ida csúzai gondnok, Vörösmart, 2017. június 25.

* (eredményét tekintve egyelőre csak félig sikeres, ugyanis a Sepsén felállított és átadásra előkészített táblát felállítását követően néhány órán belül ellopták…)

Istentisztelet, Vörösmart, 2017. június 25.

Sipos Lajos országos főgondnok köszönti az egybegyűlteket, Vörösmart, 2017. június 25.

Kopácsi Kettős János püspök mond bevezetőt a református információs tábla avatása előtt, Vörösmart, 2017. június 25.

Az ezt megelőző istentiszteleten Varga György lelkipásztor hirdette Isten Igéjét, Sipos Lajos főgondnok és Kopácsi Kettős János szuperintendens köszöntötte az egybegyűlteket. A szertartást követően Varga György lelkész a helyi gyülekezet történelméről, a helyi eklézsia értékeiről tartott előadást a templomban. Ezt követte a tanösvény tábla felavatása, melynek tartalmáról honlapunkon már korábban tájékoztattuk olvasóinkat.

Varga György lelkipásztor, Vörösmart, 2017. június 25.

Vörösmart, 2017. június 25.

Vörösmart, 2017. június 25.

Varga György tiszteletes a jelenések könyve 2. részének 17. versében foglaltak szerint vezette be előadását:

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek! Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.” (Jelenések könyve, 2:17)

Vörösmartra a kezdeti időszakot követően néhány évvel később érkezett el a reformáció tanítása, de egységes egyháztestként az 1517. évet tekintve határkőnek, ennek a gyülekezetnek az élete is egybeforrt a vidék életével és egyházi történelmével. Varga György öt korszakra osztotta a gyülekezet közel 500 éves történelmét. Ezek mindegyike alapjaiban határozza meg azt, amit ma magunk körül látunk és amiben élünk.

Az első korszak a gyülekezet és az iskola korszaka volt. Ebben az időben nem csupán az igehirdetésre és az egyházi liturgia gyakorlására helyezték a hangsúlyt elődeink, hanem fontosnak érezték azt is, hogy az egyház mellett iskolákat is alapítsanak és a tanítás fontos munkáját is végezzék nagy rendszerességgel. Az írás és olvasás tudományának terjesztése ebben az időben azt eredményezte és célként is kitűzte, hogy a Szentírásban megfogalmazott üzenet minél szélesebb körökhöz eljuthasson. A hallott Ige mellett az írott Ige is megjelent a közösségben. Az iskoláról szóló első feljegyzés a gyülekezettel kapcsolatban egy visszaemlékezésből maradt ránk. Az 1647-es évben tesz említést Józan Gáspár azokról a protestáns iskolákról, melyek között Vörösmart is egy iskolának otthont adó településként kerül megemlítésre. Ebben Kecskemét, Pécs, Cegléd, Nagykőrös mellett szerepel Vörösmart is, melyből értelmet nyerhet a közismert mondás üzenete is: „bejártam Tolnát… Baranyát…”. Az iskolában tanulhattak a vörösmarti diákok, avagy „deákok”, ahogyan az azóta is használatos és egykori diákok által ránk hagyott „Deák-szurdok” elnevezésben is ez a mai napig él. Rövid működési időszakot követve 1686-ban a tatár támadások után az iskola megszűnt, illetve professzoraival együtt elmenekült Kiskunhalasra, ahonnan nem tért vissza alapító helyére. Ennek a kornak jellemzője a gyülekezet vonatkozásában az a rendkívüli tény, hogy az itt szolgáló lelkészek közül hat püspöki címet is viselt, akiknek neve szélesebb körben is jól ismert a hazai protestantizmus és egyháztörténet kutatói számára: Szegedi Kis István, Veresmarti Illés, Laskai János, Petrik György, Vörösmarti János és Gyimóthi István. Ebben az időszakban élte a vörösmarti eklézsia a maga fénykorát, mely a háborúk és támadások miatt ért véget. Kevés írásos emlékei ennek a kornak szólnak arról, hogy a Vörösmarti iskolát a baranyai eklézsiákon kívül némely erdélyi urak, nevezetesen a Teleki, Bánffy családok segítették abban az időben, amikor tanárok voltak falai között Nyírő István, Foktői Pécsi János.

Az iskola nyomai és hatásai azonban későbbiek folyamán is számos módon fennmaradtak. Az 1817-es pöspöki vizitáció összeírásai szerint 53 fiú és 45 leány szerepel a névsorban. A mai iskolás korúakhoz képest ez az adat, és még hozzátéve a katolikus iskolába egykor beiratkozott diákok számát is, sokkal nagyobb létszámot mutat. Igaz, a következő református püspöki vizitáció idején, 1885-ben már csupán 71 iskolás korú gyermekről tesznek említést. A fogyatkozás ebben a korszakban már felismerhető.

Később, a szabadságharcot követően a honvédtüzér Apostol János tanító, vagy Gróf Kálmán tanító és mások tették lehetővé, hogy Baranyai Júlia idejére kialakulhatott ismét egy erős iskola Vörösmarton. A reformációra mutat vissza ezeknek a törekvéseknek a sikeressége a vidéken.

Savoyai nagyharsányi és zentai győzelmei a török megszállók ellen újabb korszakot nyitott a területet benépesítő lakosság életében. A török kiűzését követően az ellenreformáció idején a római katolikus egyház és az azt támogató főurak uralma határozta meg Vörösmart vallási rendjét is. Nehéz időszak volt ez a falu protestáns népessége számára. A személyes fenyítések, a lelkészek elleni erőszakos fellépések sem voltak ritkaság számba menő események.

A következő korszakot nevezhetjük az építkezés korszakának a gyülekezet életében. Rácz Pál lelkipásztorkodása alatt épül fel a most is látható templom, 1871-ben. Ekkor már istentiszteletet is tartottak ezen a helyszínen, mert a parókia már 1860-ban állt. Sajnos az egyházközség levéltára a II. Világháborúban elveszett, ezért erről a korszakról kevés az írásos feljegyzés az irattárban. Talán idővel Rácz lelkész, a templomépítő lelkész életéről is többet tudhatunk majd meg. Az mindenesetre általánosan elmondható, hogy a nagy építkezések egy gyülekezet életébe egyéb vonatkozásokban is jelentős változásokat hoznak és okoznak. A templom és parókia építések pozitív irányba is mutathatnak. Vörösmarton nagyon jelentősnek mondhatók az ebben a korban történt „külső” építkezés jelei, de a falakon belül már ekkor is láthatóak voltak a hanyatlás szomorú számai. A gyülekezet lélekszáma 1857-ben volt a legnagyobb, 1040 fő volt ekkor a hívek létszáma, de 1885-ben ez a szám a kimutatások szerint megfogyatkozik, 904 főre csökken. Ekkor nem csupán a halálesetek és az elvándorlás miatt lép fel csökkenés, hanem a nazarénus vallás térhódítása is számottevő. Egyre nagyobb gondot okoz az egyház anyagi fenntartása, akadozik a lukma fizetés, gyakran lehet a jegyzőkönyvekben hamisságről és elégedetlenségről olvasni. Erkölcsi romlás jelei tapasztalhatók már azokban az esztendőkben is, amikor még Rácz Pál a lelkipásztor, amikor a templomépítés szent munkája folyik a gyülekezetben. A hanyatlás a gyülekezeti élet számos terén is megkezdődni látszott.

Az ezt követő időszakban már határozottan a hanyatlás jelei mutatkoznak. Egy kiemelkedő képességű lelkipásztor, aki 1909-ben érkezik a gyülekezetbe megírja a gyülekezet történetét. Fábián Zoltán lelkész. Írását a gyülekezet női tagjainak eladott kézimunkáiból befolyt összegből adták ki. A kötetben említésre kerül Novák Olga neve is. Fábián lelkipásztor a gyülekezetet az építkezések után továbbra is fennálló adósságokkal vette át, melyeknek rendezésére átszervezésekbe kezd. Reformokat vezet be az egyházfenntartással, a gyülekezeti élet gyakorlatával kapcsolatban és úgy is tűnik, hogy az elmaradásokat sikerül is rendezni. Azonban a gyülekezeten belüli lélekszám fogyatkozást nem tudja megállítani. Prófétai meglátásait lejegyzi. „Hát a pusztításnak nem elrettentő képe-e ez, hogy száz év leforgása alatt 48-ról alászállott a születések száma négyre?” – írja keserűen. Száz év összegzését írja le mintegy száz évvel ezelőtt, 1910-ben, és azóta tudjuk, hogy a lélekszám azóta is még rohamosabban fogyatkozik. De nem csak ő látta ilyen szomorúsággal a jövőt. Béni Izsák is hasonlóképpen látta mintegy száz évvel ezelőtt népének a sorsát. A vizitációk alkalmával megjelent püspökök, Szász Károly a Dunamellékről, vagy később Ravasz László is hasonlóképpen írtak és értelmezték a kort.

A gyülekezet életében 1941-44 között volt tapasztalható némi fellendülés, amikor az elcsatolt részeket újra Magyarországhoz kapcsolták. Sebestyén Jenő, Ravasz László, Novák Olga és más ismertebb lelkipásztorok látogatták az anyaországból a gyülekezetet és a vidéket evangelizációjukkal és biztató szavaikkal sietve segítségére a vidék reformátusságának.

1948-ban, majd 1961-ben ismét helyben lakó lelkipásztorok kerültek az eklézsia élére. A folyamatos személyes és közösségben való szolgálat pezsdítőleg hatott a kicsiny közösség tagjaira. Vecsery János helyben lakó lelkipásztor segített áldozatos munkájával ekkor a gyülekezeten belül a háborús károk kijavításában.

A legutóbbi két évtizedben a templom és a parókián egyaránt nagy javításokat kellett elvégezni. A templomot ismét istentisztelet tartására alkalmassá kellett alakítani, a falak szigetelési munkája, a tetőzet, födém, a karzatok és a padlózat, az ablakok és üvegezések a bádogozás, csatornajavítás, vakolás volt sürgetően napirenden. A paplakot ismét lakhatóvá tette a gyülekezet helyi és adományokból befolyt fedezettel, és a legutóbbi háborút követően esztendőkre helyben lakó lelkipásztorok is szolgáltak Vörösmarton; Iván Géza lelkipásztor a legnehezebb időszakban vállalta a gyülekezet lelkigondozását és az egyházi szolgálatok megtartását. Ma a parókiaépület összkomfortos lakóház, gyönyörű kerttel, udvarral, melynek állapota a gondnok és a helyi presbiterek munkáját dícséri. Több lelkipásztor is szolgált rendszeresen a gyülekezetben az elmúlt időszakban, mint például segédlelkészként Varga B. Árpád, nyugdíjas lelkipásztor testvérünk Cziriai János, dr. Hegedűs Loránt püspök, Hünlich Robert lelkipásztor, Bóka András esperes, Pápai Szabó György és sokan mások is, akik vendég igehirdetőként vagy vendégként jártak a Vörösmarti Református Gyülekezetben

Programjainkat bibliaórák, presbiteri és női konferenciák, kirándulások, csendesnapok, tombola-délutánok, szeretetvendégségek, hittantáborok, női imanapok, ökumenikus imanapok színesítették. Több koncertnek is otthont adtak épületeink, fellépett közöttünk a Vörösmarti Énekkar, több alkalommal Jeszenszky Lara művésznő adott énekkoncertet. Jó kapcsolatot sikerült kiépíteni a katolikus hívekkel és a katolikus plébánosokkal is baráti közösséget sikerült kiépíteni az elmúlt évek folyamán.

Lábadyné Kedves Klára megírta és megjelentette Novák Olga lelkipásztor életének történetét. Fábián Zoltán megírta a Vörösmarti Eklézsia története című könyvét, melyből felolvasást is tartott a gyülekezet.

Halottainkat eltemettük, gyermekeinket kisebb számban kereszteltük – mondta végezetül a gyülekezet jelenlegi lelkipásztora, Varga György, aki jelenleg a szomszédos Csúzáról látja el szolgálatait a vörösmarti reformátusok körében. „Mindez lehet kevés és egyszerre sok is. A gyülekezet létszámát tekintve lehetne azt is mondani, hogy sok minden más is megvalósulhatott volna, de lehet azt is látni, hogy a gyülekezet erőn felül is elért áldott eredményeket és eljutott sok mindenre”- folytatta, köszönetet mondva a gyülekezet gondnokának Uszodi Ferencnek.

A gyülekezet adóssága jelenleg az, hogy nem tudott az elmúlt időszakban só és kovász lenni, ahogy a bibliai történetben olvasható, vagy ahogy a jézusi történetekben látható. Nem tudott a gyülekezet az elhalálozók számától nagyobb mértékben szaporodni, vagy másokat magához vonzani. Különösen fájó, hogy református vezetőink között is kialakult egyfajta ellentét. Nem voltak megtérések, az ébredés elmaradt, mindez hiányzik közösségeinkben.

A gyülekezet életének ötödik korszakaként Varga György lelkipásztor a jövővel kapcsolatban mondott buzdító szavakat, bizonyságtételt. A gyülekezet tagjai jelenleg az idősebb korosztályt képviselik. De ők azok, akik a legnehezebb időszakokban mindig helyt tudtak állni. Mózes is, amíg Egyiptomban él, amíg Midjám pusztájában tölti fiatal éveit, addig csupán gondtalan életet él. De Isten Mózes életének későbbi, idősebb korban megélt szakaszát is megáldja, amikor segíteni tud népén és amikor hasznára lehet nemzetének, amely megéli az egyiptomi rabszolga sorsból való szabadulást. Vagy emlékezhetünk János apostolra is, aki idősebb korában került Pathmos szigetére, akkor, amikor már tanítvány társait kivégezték, keresztre feszítették. János idős korát tölti ott a száműzetésben, de nem hiábavalóan, hanem hasznosan, mert leírja a Jelenések könyvét. Buzdítás legyen ez az időseknek a kitartásra és hűségre és a további szolgálatra.

A fiatalok számára legyen intelem, hogy eljön az az idő, amikor az egy-két vörösmarti fiatalnak össze kell fogni az egy-kép csúzai és pár hercegszöllősi fiatallal, hogy tegyenek valamit az akkori egyház ügyéért és életéért. Bíztatásul legyen számukra az, hogy ha nincsenek is sokan, amit leírt Fábián Zoltán: „Véreim, magyarok, református egyházam hívei! Tekintsetek a mi egyházunk fényes múltjára, nagy nemes, dicső hivatására, és senki egyházának, hazájának, ennek az egybeforrt két közös kőfalnak lerombolója ne legyen! Gondolja meg mindenki, aki lelki harcok, gyötrelmek között hányattatik, ne egyszer, ne tízszer, hanem százszor is, hogy református ember lehet-e felekezet nélkülivé? Oh, nem.”

Kérjetek jót ez városnak,
Békesség légyen azoknak,
Kik ez várost tisztán szeretik.
Légyen te kőfalaidban
Csendesség és jó békeség,
Az község közt egyenesség,
Jó szerencse házaidban.
Az én atyám fiaiért
És ott lakó feleimért
Adjon Isten jó békeséget.
Szentségiért én ez helynek,
Melly szerzetött az Istennek,
Minden jót kívánok tenéked.

(Szenczi Molnár Albert: CXXII. Zsoltár)

 

Vörösmart, 2017. június 25.

Vörösmart, 2017. június 25.

 

Vörösmart, 2017. június 25.

Vörösmart, 2017. június 25.

 

Szeretetvendégség, Vörösmart, 2017. június 25.

Szeretetvendégség, Vörösmart, 2017. június 25.

Szeretetvendégség, Vörösmart, 2017. június 25.

Szeretetvendégség, Vörösmart, 2017. június 25.

 

Szeretetvendégség, Vörösmart, 2017. június 25.

Szeretetvendégség, Vörösmart, 2017. június 25.

Igehirdetés – Józsué 4:1-24, Vörösmart (Varga György lelkipásztor)

Varga György vörösmarti lelkipásztor, 2017. június 25, Vörösmart.

Megemlékezés Vörösmarton, a reformáció 500. évfordulóján

Isten segítségének emlékkövei

 

Lectio: Józsué 3:1-17

Textus: Józsué 4:1-3, és 20-24

A tizenkét emlékkő felállítása

1Amikor az egész nép mindenestül átkelt a Jordánon, azt mondta az ÚR Józsuénak: 2Válasszatok ki a népből tizenkét férfit, törzsenként egyet-egyet, 3és parancsoljátok meg nekik: Vegyetek föl tizenkét követ innen a Jordán közepéből, ahol a papok lába áll szilárdan, vigyétek azokat magatokkal, és tegyétek le a szálláson, ahol ma éjjel megszálltok.

20Azt a tizenkét követ, amelyet a Jordánból vettek ki, Gilgálban állíttatta föl Józsué, 21és ezt mondta Izráel fiainak: Ha majd megkérdezik fiaitok apáiktól, hogy miféle kövek ezek, 22magyarázzátok el fiaitoknak, hogy szárazon kelt át Izráel itt a Jordánon. 23Mert Istenetek, az ÚR kiszárította a Jordán vizét előttetek, amíg átkeltetek. Így cselekedett Istenetek, az ÚR a Vörös-tengerrel is: kiszárította előttünk, amíg átkeltünk rajta, 24hogy megtudja a föld minden népe, milyen erős az ÚR keze, és hogy féljétek Isteneteket, az URat mindenkor. (Józsué 4.1-3, és 20-24)

 

Istentisztelet, Vörösmart, 2017. június 25.

 

Kedves Testvérek!

Kedves Gyülekezet!

Történetünkben a bibliai választott nép egy természetes határvonalhoz, a Jordán folyóhoz ér. A továbbhaladás nem lehetséges, meg kell állni. A megállás alkalom a távoli múltba való visszatekintésre és a közeli múlt átgondolására is. Nemrég az egyiptomi rabszolgasorsból való megmenekülés, kiszabadulás csodáját élték át a zsidók, Isten segítségével. A pusztai vándorlás útján sok-sok Istentől ajándékozott csoda történt a néppel, de ez a kor a nép elégedetlenségének, lázadozásainak időszaka is. A folyónál megállnak és előre tekintenek; a Jordán túloldalán terül el az Ígéret földje. A jövőre gondolva előre tekintenek, reménységük Isten ígéretének beteljesülése. Hogyan? Merre tovább? Van-e folytatás? – kérdések ezek egy határvonalnál, egy akadálynál.

A nép továbbhaladásűt egy akadály, a Jordán folyó gátolja.

A nép éppen árpa aratáskor érkezik a folyóhoz. A hónapokat, az éghajlatot figyelembe véve tudjuk, hogy azon a vidéken pár hónappal előbb arattak. A bibliai kommentárok szerint éppen ilyenkor a legnagyobb a Jordán folyó szélessége. Az átkelés, továbbhaladás nehéznek, erejüket meghaladó próbálkozásnak tűnik. Az akkor korban hidak építését még nehéz elképzelni, a folyó csekélyebb medrében a kisebb csapatokban való átkelés is kockázatos. Az ellenség így könnyen megsemmisítheti őket.

Tőlünk nem messze a Duna található, a középkorban itt is nehéz volt az átkelés. A legenda szerint „Vörös Márta” éppen ebből csinál „üzletet”. Az átkelésért fizetni kellett egy aranyat, vagy három napig a szőlőben kapálni.

A nép számára nem csupán a folyó jelent akadályt, talán még veszélyesebb a nép kicsiny hitűsége, hitetlensége, bizonytalansága. Egyféle lelki akadály ez, amely rossz irányba befolyásolhatja a nép lelkületét. A kémek már jártak Kánaán területén, az ígéret földjét már felderítették. Sajnos a 12 kiküldött kémből 10 nem bízott abban, hogy elfoglalhatják az országot. Látva az ott elő emberek erejét, szervezettségét, szinte feladták a reményt. A kémek közül azonban kettő, Józsué és Káleb bíztak Isten ígéretében, számukra nem volt lehetetlen elfoglalni a területet. Az arányok elég rosszak: 10 nem hisz, csupán ketten bíznak.

Ott áll a bibliai nép egy megoldhatatlannak tűnő helyzet előtt. Akármilyen okosak és intelligensek voltak, bármennyire értettek is sok mindenhez, de a vízzel tele lévő meder megoldhatatlan akadályt állított a számukra. Emberi erő nem volt képes kinyitni Kánaán kapuját.

Vannak helyzetek, amikor elfogy az emberi erő, és nincs többé az észnek sem semmilyen megoldása. Előttünk is lehetnek akadályok, nehéz helyzetekben, kilátástalanak tűnő problémák, hitetlenség, kételkedés, betegség, gyengeség, sikertelenség, amikor úgy tűnik nincs megoldás, és sokszor fohászkodunk, hogy bár sose kerültem volna ilyen rossz helyzetbe!

A megoldatlannak tűnő helyzetben, ahol kevés az emberi erő, maga Isten ad segítséget és megoldást.

Isteni csodaként jön a segítség. A Jordán folyó vize megáll, és sikeresen átkelhet a nép a folyó száraz medrén. A csodával egy kicsit a Vörös tengeren való átkelés története ismétlődik meg. Ott a nép a fáraó üldöző seregétől menekül meg, itt elkezdődhet a honfoglalás, a letelepedés, és a folyó határának átlépésével egy új korszak kezdete lehet ez a nép számára. A Bibliában a csodatörténeteknél is sokszor megfigyelhetünk ismétlődéseket. Az Újszövetségben, Jézus után is történek csodák az apostoli korban, János, Péter és Pál idejében is. A csodatörténet egyféleképpen megerősíti, legitimálja Józsuét, hogy ténylegesen a nép vezetője tudjon lenni. A csodák nem csupán Mózes idejében történtek, hanem Józsué életében is hasonló Isteni csodák történhetnek.

Nem egyedül kell átkelniük a folyón, a szövetség ládáját viszik előttük. Szimbolikus jelentése, üzenet van ennek: Nem vagytok egyedül, Isten veletek van, az Úr vezet titeket, előttetek megy. A nép számára egyféle lelki, hitbeli megerősödést is jelenhetett ez. Nincsenek magukra hagyva, nem csupán saját erejükben kell bízni.

A csodatörténet hatással lehet további gondolkozásukra, megváltoztathatja szemléletüket és hozzáállásukat a nehéz eseményekhez. A csodatörténetet átélve tudnak már bízni Isten ígéretében. El tudják hinni, hogy Isten segítségével legyőzhetőek az akadályok, az erősebb hadsereg, és bevehető a kőfallal védett város.

Aki Istenben bízik, az bátran ráhagyatkozhat Isten gondviselő szeretetére. Ott volt Isten Kánaán földjén velük. Pontosan úgy, ahogy ezt később Jézus ígéri az övéinek. Azt mondja, hogy veletek leszek a világ végezetéig, minden napon.

Jézus akkor is velük volt, amikor a tanítványok elfutottak, amikor az Atya is magára hagyta Jézust. Még Ő is elfordult tőle, Jézus akkor is ott volt. Azóta sem hagyja magára azokat, aki benne hisznek, akik benne reménykednek. Veletek maradok a világ végezetéig, minden napon, mondja.

Ismeri a mi „Jordán helyzetünket”. Ott tornyosul előttünk a nehézség, és mi kétségbe esünk, mert úgy tűnik, nincs megoldás. S a végén átéli a hívő ember azt a csodát, hogy száraz lábbal viszi át őt az Isten. Nem roppan bele, nem omlik össze, nem őszül bele. Ha bízik az Istenben, átéli Isten megoldását. Életének nehéz helyzetében Dávid király is hasonlókat tapasztalt: „Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol. Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával. Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon. (84. Zsoltár 6-8. vers) A források Istentől fakadnak belülről, mert ott van a szívben Krisztus, a hívő ember életében, és áldás esője hull felülről, a gondviselő Istentől.

A bibliai szereplők egy nagyobb esemény után emlékoszlopot emelnek, emlékköveket raknak, oltáron áldozatot mutatnak be. Az özönvíz után, a megmenekült Noé „égőáldozatot mutat be” az oltáron (I. Mózes 8:20). Az Ószövetség népe, akik Gilgálban, a Jordánból kivett kövekből emlékoszlopot állíttattak, emlékezhettek arra, hogy milyen csodálatos dolgot cselekedett velük Isten. Egyféle reakció, válasz, tett a nép részéről e cselekedet.

Azt olvassuk itt a szövegben: „Mondjátok el fiaitoknak.” Mit hagytak örökségül? Azt, amit Isten velük cselekedett. Miutánunk mi marad? Az igaz ember emlékezete áldott.

Testvérek, mit hagyunk örökségül? Emlékeznek majd tetteinkre az utódaink, barátaink, ismerőseink? Arra emlékeznek leginkább, ami Isten munkája volt az életünkben, amit az Ő segítségével mondtunk és cselekedtünk? Van olyan az életünkben, amire érdemes lesz majd emlékezni már most nekünk, és később azoknak, akik utánunk itt maradnak?

Itt az atyák a fiakra a gilgáli emlékoszlopot hagyták örökségül. S emlékezhetett mindenki arra, mit Isten elvégzett az életükben.

Vannak nekünk ilyen emlékköveink, amire emlékezünk?

Néhány emlékkövek szeretnék felsorolni:

A délvidéki reformátorok emlékei, munkásságuk Isten dicsőségére történik. Többször énekeljük a 230. éneket. Gondoljuk sokan, hogy benne van a liturgiában, a tiszteletes kijelölte, szokás…, de mi a leghíresebb reformátorra, Sztárai Mihályra emlékezzünk, ez a reformáció egyik emlékköve. Lehetne Borkó Julianna énekeit is megemlíteni, aki időben a reformátoroknál később élt, de áldozatos szolgálatával ugyanazért a célért munkálkodott: az egyházi élet, a hitélet megújulásáért.

A gyülekezetek életében, történetében is találhatók ilyen emlékkövek. A vörösmarti gyülekezet életében emlékkőként szeretném Novák Olga nevét megemlíteni, habár elkerült innen, de később is próbált segíteni, ötleteket, terveket készíteni a gyülekezet számára.

Nagyon fontosak a személyes életünkben is jelen lévő emlékkövek, sok minden történik még velünk majd életünk során. A hívő ember életében is lehetnek szép és kedves napok. Kedves emlékek. Vannak szép emlékek, de ami igazán megmarad, azok ezek az emlékkövek. Amikor az Isten cselekedett hatalmasan, dicsőségesen. Amikor átvitt egy akadályon, amin mi nem tudtunk átkelni. Amikor nem tudtuk, hogy mi a megoldás, és egy perc alatt az Isten megoldotta. Amikor valakinek valóságos élménnyé vált, ilyen kővé az, hogy Isten csodálatosan, dicsőségesen megnyitott egy ajtót vagy bezárt egy ajtót. Kinyitott egy kaput. Túléltük a betegséget vagy egy balesetet Isten segítségével.

Ámen!

 

Igehirdetés Vörösmarton, 2017. június 25.

Go Top