P. Szalay Emőke – Tanulmány – Drávaszögi Klenódiumok I.

 

 

1. kép

 

P. Szalay Emőke:

 

A SZECESSZIÓ JELENLÉTE A DRÁVASZÖGI KLENÓDIUMOKON

 

A református templomokban őrzött iparművészeti tárgyakra az 1934-ben rendezett kiállítás hívta fel a figyelmet, tulajdonképpen ettől kezdve került a köztudatban a református egyházművészet.

A reformáció XVI. századi megjelenése, majd elterjedése a hitelvek mellett a szertartási tárgyak vonatkozásában is változásokat idézett elő. A XVI. században a szerveződő református egyház a zsinati előírásokban az úrvacsoraosztás és a keresztelés céljaira használt tárgyakra semmilyen formai vagy díszítésbeli előírást nem szabott meg. Ennek következtében a református templomokba az évszázadok alatt minden olyan anyagú és formájú edény bekerülhetett, amelyet megfelelőnek éreztek.A hívek évszázadokon keresztül olyan edényekkel, terítőkkel tisztelték meg egyházukat, templomukat, amelyeket szépnek, értékesnek és méltónak véltek. Így a kor szokásos abroszai, terítői díszítették az úr asztalát, asztalneműként használt poharakból, tányérokról szolgálták ki az úrvacsorát. A református gyülekezetek gazdag és változatos tárgyi anyagának a fentiek adják a magyarázatát.

Az évszázadok során az iparművészeti tárgyakat mindig az éppen aktuális művészeti stílus határozta meg. A XIX-XX. század fordulójának művészeti stílusa a szecesszió, amely a XIX. század második felében a korábbi művészeti stílusokból merítő historizmust követte. Kialakulásában több tényező játszott szerepet. A XIX. században a gyáripar előretörése a mesterségek hanyatlását eredményezte, ezért a század középső harmadában a kézművesség évszázadokkal korábbi megbecsülésének igénye jelentkezett. A XIX. század végén a japán iparművészet temészetábrázolása gyakorolt nagy hatást a világ művészetére. Mindezek a tényezők vezettek a szecesszió megszületéséhez, amelynek fő díszítményei dús szirmú virágok, sások, indák, a női arc és alak.

A szecesszió a megelőző művészeti stílusokhoz hasonlóan a művészetek minden ágára kiterjedt, így az iparművészetben is meghatározó volt. A századvég kissé zaklatott, de nagyon dekoratív stílusának jegyeit megtaláljuk a bútorokon, fémtárgyakon, porcelán és üvegedényeken. A XIX-XX. századforduló táján az iparművészet egyre inkább az érdeklődés középpontjába került. Ekkor kezdték el az iparművészet fogalmát értelmezni, annak elméleti megközelítésével foglalkozni. (Lásd erről részletesen P. Szalay Emőke 1999. 496-7.)

Az elméleti vita mellett a magyar iparművészet fejlődési irányának meghatározása volt a korszak fontos feladata. Felfedezték a népművészetet, amelynek következménye lett a népművészeti elemek megjelenése az iparművészetben, amivel sajátos magyar iparművészeti stílust kíséreltek meg létrehozni. Ezt követően az 1910-es évektől kezdve egy klasszicizáló irányzat jelentkezik a görög-római edényformák – vázák, tálak, amforák – antik díszítőelemekkel – maszkokkal, nőalakokkal, lovasábrázolásokkal – díszítve. (P. Szalay Emőke 1999a. 357.)

Az egyházművészet problémája a XX. század elején az érdeklődés középpontjába került. A Magyar Iparművészet c. folyóirat sorozatosan vissza-visszatért erre a kérdésre. Talán a legsokrétűbben 1912-ben foglalkoztak ezzel a témával, az általános boncolgatáson túl külön-külön munka szól a fafaragásról, fémmunkákról, üvegfestésről, miseruhákról. Bár a szerzők a katolikus egyházművészet kérdéseit boncolgatják elsősorban, Lyka Károlynak az ötvösmunkákkal kapcsolatos megállapításai érvényesek a református egyház klenódiumaira is. Az egyházi fémmunkák c. tanulmányában felhívta a figyelmet arra, hogy az egyház számos műtárgyat igényel, de sok fémtárgy művészi értéket nem képvisel, sőt egyenesen értéktelen – írja. (P. Szalay  Emőke 1999. 497.)

A református egyházban viszonylag kevés felszerelési tárgyat használnak, legfontosabbak az úrasztali borospoharak és a kenyérosztó tálak, mellettük nagyobb méretű boroskannák tartoznak még az úrasztali felszerelési tárgyak közé. Míg a kelyhek általában véve ezüst anyagúak, a tálak között ezüst mellett ón és réz példányok is vannak, addig a kannák évszázadokon át leginkább ónból készültek. Az egyes tárgyféleségeken minden esetben felfedezhetjük az éppen aktuális művészeti stílust, így a XX. század elején a szecesszió hatását. Ez a helyzet a kenyérosztó tányérok vonatkozásában is, melyekről meg kell állapítani, hogy funkciójukból eredően viszonylag kis variálhatóság jellemzi őket. Formailag kevéssé változnak, az öböl és perem a meghatározó, mellettük a többi rész – a fül, valamint ritkán a hangsúlyos talprész –  jobbára esetleges tartozék. Így inkább a díszítményük mutathat nagyobb változatosságot.

A Drávaszögben ékes példáit találjuk a szecesszió hatását tükröző kenyérosztó tálaknak. Mivel az egymást váltó művészeti stílusok a tárgyak egészét meghatározták, általában először a könnyebben változó díszítésben érzékelhetjük a jelenlétét, majd csak később alakítják át a formát, amely állandóbb, nehezebben változó.A talpas tálak a XIX-XX. század fordulóján jelentek meg. Ez a forma felbukkan a drávaszögi gyülekezetek edényei között is. A sepsei tál a szecesszió megjelenésének első fázisát mutatja. A tál még a hagyományos talpas tál formát követi tagolt, kúpos talpával, sima szélű, kerek öblével, amelynek domborműves díszítése még inkább a historizmus felé mutat, hosszú, ferde, különálló gyöngyszemek, közöttük levélfodrok, alattuk ugyancsak gyöngyszemek, így együtt még historizáló jellegű. Két füle már az új stílusra mutat, szecessziós hajlású leveleken ülő kis virágok, ahogyan ezt más hasonló edényeken is megfigyelhetjük, a jellegzetes stílusjegyek először főként a tálak öntött fülmegoldásaiban jelentkeznek. (Erre számos példát láthatunk pl. a kárpátaljai kenyérosztó tálakon. Lásd P. Szalay Emőke 2001. 13-20.) Két tál a stílus hatásának következő fázisát képviseli. A laskói tálon a forma teljesen egyszerű, sima karimájú, sima öblű, díszítése viszont már teljes egészében szecessziós.  Enyhén domború peremén levelek között búzakalász és búzavirág hajlik a külső perem felé kissé szögletesen tört vonalú levelek között. Ez a díszítmény hajlékonyságával egyértelműen a szecesszió felé mutat. (2. kép).

 

2. kép

 

A csúzai gyülekezet táljának az előbbivel megegyező sima formáján a   karimán az öböl szélétől a külső peremig levelek között búzavirágból és kalászból álló csokrok hajlanak ferdén, amelyek közül a vékony levelek követik a szecesszió un. ostorcsapás szerű motívumát (3 kép).

 

3. kép

A sepsei gyülekezet két kenyérosztó tálja viszont már formailag is a szecesszió jelenlétét mutatja. Bár a karéjos karima a barokk stílusban jelent meg, annak egyik fő jellegzetessége volt, itt azonban a szélek váltakozva simák és kettős áttöréssel tagoltak. Mivel egy új stílus megjelenésénél a forma változik meg később, természetes, hogy a szecessziós forma tökéletes szecessziós díszítéssel párosul. A homorúan hajló karimán egyszerű vonalak hajladoznak egymást metszve, szeszélyességük egyértelműen az új stílusra utal. Különlegességük, hogy a XX. század elején, a szecesszióban újra feléledő ónművesség termékei (4. kép).

 

4. kép

 

1910 körül a szecesszióban felbukkanó antik formák jelennek meg a XX. század elején vallásfelekezettől függetlenül kedvelt keresztelő kancsókon, amelynek szép példája a karancsi gyülekezet keresztelő kancsója (5. kép). (A kárpátaljai keresztelőedényekről lásd P. Szalay Emőke 2002. 123-4..Görög katolikus használatban P. Szalay Emőke 2001a. 714.)

 

5. kép

 

A következő edényforma, amelynek számos példáján tűnik fel a szecesszió, az úrasztali boroskanna. Drávaszögből egyetlen szecessziós fémkannát ismerünk a sepsei gyülekezetben. A felfelé szűkülő testű, alul kidomborodó peremes talprésszel, rövid kiöntőcsőrrel, félgömb alakú fedéllel leegyszerűsödött formát mutat, amelyben a jellegzetesen tört vonalú fül és a fedél sarkára állított négyzetes fogója utal a szecesszióra, amit a palástot szinte teljesen beborító, a fülön is megjelenő, a szecesszió geometrikus irányához igazodó díszítés fokoz (6. kép).

 

6. kép

 

 

(A szecessziós ónkannáknak igen szép példányait őrzik a kárpátaljai gyülekezetek lásd. P. Szalay 2002. 120-1.) Bár a bemutatott edények gyári sorozattermékek, de kiválasztásuk azt mutatja, hogy az adományozók ízléses, visszafogott edényekkel szerelték fel templomaikat. Jelenlétük a gyülekezetekben azzal a tanulsággal szolgál, hogy a század első évtizedében itt is megjelent és elfogadottá vált a szecesszió még a falusi környezetben is. Vizsgálatuk azt a korábbi megállapításunkat erősíti, hogy a historizmus mellett az új stílus, a szecesszió már a század elején megjelenik Magyarországon is.Más szempontból is jelentősek lehetnek az egyházi edények. Annak következtében, hogy szinte kivétel nélkül ajándékként kerültek a gyülekezetek tulajdonába, az adományozók megörökítették az odaajándékozás időpontját, így segítségül lehetnek más évszám nélküli edények pontos datálásánál. Ez szembetűnően látható a kannák és különösen a kenyérosztó tányérok esetében, mivel azok – ahogyan már fentebb említettük – szinte kivétel nélkül használati edényként is szolgáltak a maguk korában.

Felhasznált irodalom
P. Szalay Emőke
1999 Historizmus az úrasztali boroskelyheken a Kárpátalján In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1997-8 (Szerk.: Sz. Máthé Márta és Selmeczi László, Debrecen) 491-519. 1999 Historizmus és szecesszió a kárpátaljai református gyülekezetek úrasztali boroskannáin. In: Jósa András Múzeum Évkönyve XLI. (Szerk.: Almássy Katalin- Istvánovits Eszter, Nyíregyháza) 357-378. 2001 A századforduló ízlésváltozása a Kárpátalján a református egyházkenyérosztó tálainak tükrében. In: Népi vallássoság a Kárpát-medencében 5. (Szerk.: S. Lackovits Emőke és Mészáros Veronika, Veszprém) 13-20. 2001 Egyházművészet Nyíracsádon. In: Nyíracsád története és néprajza (Szerk.: Újváry Zoltán, Nyíracsád) 677-720. 2002 Ötvös és fémmunkák a Kárpátaljai református Egyház gyülekezeteiben. In: A Magyar Református Egyházak Javainak Tára. A határontúli református egyházak. Kárpátaljai Református Egyház V. Iparművészeti emlékek a kárpátaljai református gyülekezetekben (Szerk.: Küllős Imre-P. Szalay Emőke, Budapest) 11-153.