Igehirdetés – Vecseri János


A bizalom éneke

Zsoltár 27: 1–6.

„Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől rettegjek? Ha gonoszok jönnek ellenem, hogy testemet egyék: szorongatóim és ellenségeim – ők botolnak meg és hullanak el. Ha tábor fog körül, nem fél a szívem: habár had támad reám, mégis Őbenne bizom én. Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében: hogy nézhessem az úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában. Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján: eltakar engem sátrának rejtekébe, sziklára emel fel engem. Most is felül emeli fejemet ellenségeimen, akik körülöttem vannak, és én az ő sátorában örömáldozatokkal áldozom, énekelek és zengedezek az Úrnak.”

Nekünk, reformátusoknak legkedvesebb énekeink a zsoltárok. Mennyi erő, áldás, és vigasztalás fakad ezekből a zsoltárokból. Milyen szépek, amikor megzendülnek a templomban.

Ezt a sok szép zsoltárt Dávid királyon keresztül adta nekünk Isten. Dávid élete hányt-vetett élet volt. Szegény pásztorfiúból lett nemzeti hős, majd bújdosó. Ismerte az élet veszélyeit, küzdelmeit, gondjait. Sokszor érezte, hogy a maga ereje milyen kevés. Oltalmazóra van szüksége. Egyedűl Istenben bízott, és Isten mindig megoltalmazta.

Megpróbáltatásaiban az énekből merített erőt, mert a zsoltár imádság is. Ilyen imádság a 27. Zsoltár is. Ez a háborgatott ember imádsága a szabadulásért. Lássuk meg, miben bízik Dávid király a háborgattatásokban, mit kér az Úrtól és miért kéri azt?

1. Énekét Isten magasztalásával kezdi: „Az Úr az én világosságom…” Izráel népe minden évben felzarándokolt Jeruzsálembe, az ünnepekre. Ott látták a hegyen épített templomot. A templom éjjel óriási gyertyákkal és fáklyákkal volt kivilágítva. A kivilágított templom az Istentől jövő világosságot jelképezte. Aki látta a fényben álló templomot és ismerte a hozzá fűződő jelentést, az megdobbanó szívvel tett bizonyságot arról, hogy az Úr az ő világossága. Ezt a bizonyságtételt foglalta írásba a zsoltárköltő is, amikor így énekelt: „Az Úr az én világosságom…”

Az életet sokszor sötétnek látjuk. Sötétté teszik az életet a gyakran megoldhatatlannak látszó kérdések: Miért kell rossz napokat látnunk? Miért van oly sok szenvedés, és oly kevés öröm? Miért nincs kapcsolat a jóság és boldogság között? Aki maga akar megfelelni ezekre a kérdésekre, az úgy jár, mint aki sötétségbe tévedt. Sehol sem lát fénysugárt. Rá kell bíznunk kérdéseink megoldását Istenre. Aki ezt teszi, az olyan világosságot nyer, ami elvezet nehéz kérdéseink megoldására is.

2. A zsoltáríró ezt is mondja: „Az Úr az én életemnek erőssége, kitől rettegjek?..” Valamikor a templom egyszersmint védelmi vár is volt, erőd, ahova ellenséges támadás esetén a nép bemenekült és annak kőfalai mögűl védelmezte magát. Ez a templomerőd az Istenbe vetett hit és bizalom felséges jelképe. Vallástétel arról, hogy az ember nem élhet Isten nélkül. Tőle függ és csak őbenne nyugodhatik meg. Általa nyer erőt élete küzdelmeiben. Azért a zsoltáríró sem a maga erejében bízik, mert tudja, hogy még a holnapi napot, s a betevő falatot sem biztosíthatja. Nem bízhat emberekben s emberi tudományokban sem, mint ahogy ingoványba beomló hegyekbe nem lehet belefogódzni. Nincs más erő csak egy: az Istené. Egyedül benne lehet bízni. „Ha gonoszok jönnek ellenem… habár had támad reám, mégis Őbenne bízom én.”

Az 1671-ben börtönbe hurcolt hitvallóinktól ezt kérdezték felügyelőik: „Miben bizakodtok?” „Van még Isten az égben – válaszolták – ki felfogja ügyét a méltatlanul szenvedőknek, ebbe helyezzük mi bizodalmunkat!”

3. Mit kér a zsoltáríró háborgattatása között?

Legmélyebb szomorúsága az, hogy nem mehet templomba. Ezért így imádkozik: „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében.” Mit jelentett neki az Isten háza, ha ez volt egyetlen kívánsága? Hányszor élte át a szent falak között a legnagyobb csodát: a szegény és bűnös ember lelkének Istennel való találkozását. Hányszor ment az Úr házába csüggedten, lesújtva, megterhelve, s eljött onnan úgy, mint akit Isten kegyelmébe fogadott, atyai keze megáldott, s mint akire Isten Lelkének ereje borult fölébe, mint egy fénylő sátor.

Tudjuk-e mi így szeretni a templomot? Isten kegyelmi ajándékának tekintjük-e, amikor szent házába mehetünk? Minden Istent szerető ember szereti templomát. Úgy érzi, hogy a temlomban van legközelebb Istenéhez, aki pedig mindenütt jelen van. Itt talál vigasztalást lelki sebeire. Ide kapcsolják életének legszentebb emlékei: őt is itt keresztelték, ebben a templomban konfirmálták, itt eskették, ennek a harangszava kíséri el utolsó útjára. Amikor megkezdődött az ellenreformáció, a protestánsok üldözése, templomaikat elvették. Később is csak kijelölt helyeken, az úgynevezett artikuláris helyeken lehetett templomuk. Ekkor a távolabbiak fölkerekedtek és gyalogszerrel, lóháton, vagy kocsin mentek el az artikuláris helyre. Az út pedig nem volt könnyű. Sokszor az éj leple alatt kellett megtenniök. Sokszor napokig tartott az út. Milyen boldogok voltak, amikor megérkeztek, s az Úr szent napján az ő szívükből is szárnyalhatott az ének, az imádság, és ők is hallgathatták az Ige drága üzenetét, vehették a szent jegyeket.

4. Végül még arról kell szólnunk, hogy mi is vonzza úgy a zsoltárírót a templomba? Csupán vallásos kötelességét akarja leróni? Vagy csak megszokásból megy? Nem, hanem hogy nézhesse „az Úrnak szépségét ”, „örömáldozatokkal” áldozzon és énekekkel zengedezzen az Úrnak.

Hát mi miért jövünk templomba? Meg kell látnunk, hogy a templom az a hely, amit ezért építettek, hogy itt az élő Istennel találkozzék az ember. Ez ellen nem lehet azt felhozni, hogy otthon is lehet imádkozni. Otthon is kell imádkozni, de otthon egyebet is csinálunk, itt pedig semmi egyebet nem akarunk, mint Istennel találkozni. És Istennel találkoztunk különösképpen azért, mert itt az Ő igéje zeng. Az ige teheti számunkra is vonzóvá a templomot. Ne szónokoljunk és ne szónoklat után vágyakozzunk. A prédikáció jem csemege, hanem kenyér. Ide mi épülni jövünk. Az épülés növekedést jelent. A ház akkor épül, ha napról-napra új téglasorokkal növekednek, emelkednek falai. Mi is akkor épülünk, ha növekszünk hitben, szeretetben, alázatosságban. Mi magunknak is lelki házzá, lelki templommá kell felépülni. Nekünk legyen világosságunk, üdvösségünk, és erősségünk az Úr, és szeressük az Ő házában való lakozást, dicsősége hajlékának helyét. Ámen.

Imádság:

Urunk és Istenünk a Jézus Krisztus által! Köszönjük az ige szavát, útmutatását, szívünkre helyezését. Kérünk tégy bennünket lelki templommá, hogy egyként tudjunk tégedet szeretni, áldani és nagy nevedet magasztalni, bárhol is legyünk ebben a világban. Ne engedd, hogy kialudjon belőlünk a hajlékod utáni vágyakozás. Add, hogy keressünk Téged szüntelen. Jézus és a hajlékodba vágyódók példamutatása, bizonyságtétele legyen számunkra útmutatás, hogy mi is hozzájuk hasonlóan cselekedjünk, és Veled közösségben legyünk. Ámen.
( Írta: Vecseri János, vörösmarti lelkipásztor, 1959. május 31-dikén. )

Múlt héten annak jegyében osztottuk meg a Testvérekkel Kocsi Antal vojlovicai lelkipásztor igehirdetését, hogy a prédikáción keresztül Isten segítségével megszólítjuk mindazokat, akik Isten igéjére szomjúhoznak.

Emlékezünk egyben azokra a lelkipásztorokra, akik előttünk jártak, példamutatással tanítottak, és bizonyságtételeik a Szentháromság Istenbe vetett szilárd hitről tesznek bizonyságot. Kötelességünk így cselekedni, mert egyházunk, a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház néhai lelkipásztorai ők, és örökségük az élő hiten keresztül érdemel megbecsülést közösségünkben.

Akikhez eljutnak ezek az igehirdetések, azok közül sokan fognak emlékezni a szolgálatban igyekvő lelkipásztorokra. Az íráson keresztül sokak megszólíttatnak az olvasók és emlékezők közül és kedves testvéreink felismerhetik őket, akiket személyesen is ismerhettek, hiszen közösségünkben jártak egykor hittan oktatásra, konfirmációra, és sokakat az idézett lelkipásztor esketett is.

A második világháború után az ötvenes és a hatvanas években megvetettnek számított az egyház, és tiporták, fosztogatták, vagyona egy részétől megszabadították.

Ágoston Sándor püspökünk úgy döntött, hogy erőssé, és hitben, igehallgatásban, énekben, imádságban egy közösséghez tartozóvá kell formálni a gyülekezetekben, szórványokban élő egyháztagokat. Igyekezetét azzal indokolta és tette nyomatékossá, hogy vasárnapról-vasárnapra ugyanaz a szentlecke, ének és igehirdetés hangzott minden templomban, imaházban. Az így született igehirdetésekből idézünk, és ezeket szólaltatjuk meg a következőkben, a hitbeli egység jegyében és reményében.

Azoknak névsora ábécés sorrendben, akik szólni fognak hozzánk hétről-hétre, a következő:

Ágoston Sándor, Balla Sándor, Békássy Zoltán, Berta Imre, Buda József, Csete K. István, Dr. Ans Pál, Győrfi Lajos, Gyurkovics Ernő, Hodossy Imre, id. Szabó Zoltán, Ifj. Szabó Zoltán, Kiss Antal, Kocsis Antal, Kovács Mihály, Lapis Károly, László Ernő, Nagy Endre, Narancsik Pál, Narancsik Zoltán, Póth Lajos, Póth-Ugrai Károly, Pozsár József, Röhrig G. Gyula, Simonyi Béla, Sipos Mihály, Thomka Viktor, Dr.Varga Sándor, Vecseri János. Istenntek legyen hála és dicsőség a szolgálatunkért!