Archive For 2020.03.27.

Igehirdetés – Vecseri János


A bizalom éneke

Zsoltár 27: 1–6.

„Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől rettegjek? Ha gonoszok jönnek ellenem, hogy testemet egyék: szorongatóim és ellenségeim – ők botolnak meg és hullanak el. Ha tábor fog körül, nem fél a szívem: habár had támad reám, mégis Őbenne bizom én. Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében: hogy nézhessem az úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában. Bizony elrejt engem az ő hajlékába a veszedelem napján: eltakar engem sátrának rejtekébe, sziklára emel fel engem. Most is felül emeli fejemet ellenségeimen, akik körülöttem vannak, és én az ő sátorában örömáldozatokkal áldozom, énekelek és zengedezek az Úrnak.”

Nekünk, reformátusoknak legkedvesebb énekeink a zsoltárok. Mennyi erő, áldás, és vigasztalás fakad ezekből a zsoltárokból. Milyen szépek, amikor megzendülnek a templomban.

Ezt a sok szép zsoltárt Dávid királyon keresztül adta nekünk Isten. Dávid élete hányt-vetett élet volt. Szegény pásztorfiúból lett nemzeti hős, majd bújdosó. Ismerte az élet veszélyeit, küzdelmeit, gondjait. Sokszor érezte, hogy a maga ereje milyen kevés. Oltalmazóra van szüksége. Egyedűl Istenben bízott, és Isten mindig megoltalmazta.

Megpróbáltatásaiban az énekből merített erőt, mert a zsoltár imádság is. Ilyen imádság a 27. Zsoltár is. Ez a háborgatott ember imádsága a szabadulásért. Lássuk meg, miben bízik Dávid király a háborgattatásokban, mit kér az Úrtól és miért kéri azt?

1. Énekét Isten magasztalásával kezdi: „Az Úr az én világosságom…” Izráel népe minden évben felzarándokolt Jeruzsálembe, az ünnepekre. Ott látták a hegyen épített templomot. A templom éjjel óriási gyertyákkal és fáklyákkal volt kivilágítva. A kivilágított templom az Istentől jövő világosságot jelképezte. Aki látta a fényben álló templomot és ismerte a hozzá fűződő jelentést, az megdobbanó szívvel tett bizonyságot arról, hogy az Úr az ő világossága. Ezt a bizonyságtételt foglalta írásba a zsoltárköltő is, amikor így énekelt: „Az Úr az én világosságom…”

Az életet sokszor sötétnek látjuk. Sötétté teszik az életet a gyakran megoldhatatlannak látszó kérdések: Miért kell rossz napokat látnunk? Miért van oly sok szenvedés, és oly kevés öröm? Miért nincs kapcsolat a jóság és boldogság között? Aki maga akar megfelelni ezekre a kérdésekre, az úgy jár, mint aki sötétségbe tévedt. Sehol sem lát fénysugárt. Rá kell bíznunk kérdéseink megoldását Istenre. Aki ezt teszi, az olyan világosságot nyer, ami elvezet nehéz kérdéseink megoldására is.

2. A zsoltáríró ezt is mondja: „Az Úr az én életemnek erőssége, kitől rettegjek?..” Valamikor a templom egyszersmint védelmi vár is volt, erőd, ahova ellenséges támadás esetén a nép bemenekült és annak kőfalai mögűl védelmezte magát. Ez a templomerőd az Istenbe vetett hit és bizalom felséges jelképe. Vallástétel arról, hogy az ember nem élhet Isten nélkül. Tőle függ és csak őbenne nyugodhatik meg. Általa nyer erőt élete küzdelmeiben. Azért a zsoltáríró sem a maga erejében bízik, mert tudja, hogy még a holnapi napot, s a betevő falatot sem biztosíthatja. Nem bízhat emberekben s emberi tudományokban sem, mint ahogy ingoványba beomló hegyekbe nem lehet belefogódzni. Nincs más erő csak egy: az Istené. Egyedül benne lehet bízni. „Ha gonoszok jönnek ellenem… habár had támad reám, mégis Őbenne bízom én.”

Az 1671-ben börtönbe hurcolt hitvallóinktól ezt kérdezték felügyelőik: „Miben bizakodtok?” „Van még Isten az égben – válaszolták – ki felfogja ügyét a méltatlanul szenvedőknek, ebbe helyezzük mi bizodalmunkat!”

3. Mit kér a zsoltáríró háborgattatása között?

Legmélyebb szomorúsága az, hogy nem mehet templomba. Ezért így imádkozik: „Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében.” Mit jelentett neki az Isten háza, ha ez volt egyetlen kívánsága? Hányszor élte át a szent falak között a legnagyobb csodát: a szegény és bűnös ember lelkének Istennel való találkozását. Hányszor ment az Úr házába csüggedten, lesújtva, megterhelve, s eljött onnan úgy, mint akit Isten kegyelmébe fogadott, atyai keze megáldott, s mint akire Isten Lelkének ereje borult fölébe, mint egy fénylő sátor.

Tudjuk-e mi így szeretni a templomot? Isten kegyelmi ajándékának tekintjük-e, amikor szent házába mehetünk? Minden Istent szerető ember szereti templomát. Úgy érzi, hogy a temlomban van legközelebb Istenéhez, aki pedig mindenütt jelen van. Itt talál vigasztalást lelki sebeire. Ide kapcsolják életének legszentebb emlékei: őt is itt keresztelték, ebben a templomban konfirmálták, itt eskették, ennek a harangszava kíséri el utolsó útjára. Amikor megkezdődött az ellenreformáció, a protestánsok üldözése, templomaikat elvették. Később is csak kijelölt helyeken, az úgynevezett artikuláris helyeken lehetett templomuk. Ekkor a távolabbiak fölkerekedtek és gyalogszerrel, lóháton, vagy kocsin mentek el az artikuláris helyre. Az út pedig nem volt könnyű. Sokszor az éj leple alatt kellett megtenniök. Sokszor napokig tartott az út. Milyen boldogok voltak, amikor megérkeztek, s az Úr szent napján az ő szívükből is szárnyalhatott az ének, az imádság, és ők is hallgathatták az Ige drága üzenetét, vehették a szent jegyeket.

4. Végül még arról kell szólnunk, hogy mi is vonzza úgy a zsoltárírót a templomba? Csupán vallásos kötelességét akarja leróni? Vagy csak megszokásból megy? Nem, hanem hogy nézhesse „az Úrnak szépségét ”, „örömáldozatokkal” áldozzon és énekekkel zengedezzen az Úrnak.

Hát mi miért jövünk templomba? Meg kell látnunk, hogy a templom az a hely, amit ezért építettek, hogy itt az élő Istennel találkozzék az ember. Ez ellen nem lehet azt felhozni, hogy otthon is lehet imádkozni. Otthon is kell imádkozni, de otthon egyebet is csinálunk, itt pedig semmi egyebet nem akarunk, mint Istennel találkozni. És Istennel találkoztunk különösképpen azért, mert itt az Ő igéje zeng. Az ige teheti számunkra is vonzóvá a templomot. Ne szónokoljunk és ne szónoklat után vágyakozzunk. A prédikáció jem csemege, hanem kenyér. Ide mi épülni jövünk. Az épülés növekedést jelent. A ház akkor épül, ha napról-napra új téglasorokkal növekednek, emelkednek falai. Mi is akkor épülünk, ha növekszünk hitben, szeretetben, alázatosságban. Mi magunknak is lelki házzá, lelki templommá kell felépülni. Nekünk legyen világosságunk, üdvösségünk, és erősségünk az Úr, és szeressük az Ő házában való lakozást, dicsősége hajlékának helyét. Ámen.

Imádság:

Urunk és Istenünk a Jézus Krisztus által! Köszönjük az ige szavát, útmutatását, szívünkre helyezését. Kérünk tégy bennünket lelki templommá, hogy egyként tudjunk tégedet szeretni, áldani és nagy nevedet magasztalni, bárhol is legyünk ebben a világban. Ne engedd, hogy kialudjon belőlünk a hajlékod utáni vágyakozás. Add, hogy keressünk Téged szüntelen. Jézus és a hajlékodba vágyódók példamutatása, bizonyságtétele legyen számunkra útmutatás, hogy mi is hozzájuk hasonlóan cselekedjünk, és Veled közösségben legyünk. Ámen.
( Írta: Vecseri János, vörösmarti lelkipásztor, 1959. május 31-dikén. )

Múlt héten annak jegyében osztottuk meg a Testvérekkel Kocsi Antal vojlovicai lelkipásztor igehirdetését, hogy a prédikáción keresztül Isten segítségével megszólítjuk mindazokat, akik Isten igéjére szomjúhoznak.

Emlékezünk egyben azokra a lelkipásztorokra, akik előttünk jártak, példamutatással tanítottak, és bizonyságtételeik a Szentháromság Istenbe vetett szilárd hitről tesznek bizonyságot. Kötelességünk így cselekedni, mert egyházunk, a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház néhai lelkipásztorai ők, és örökségük az élő hiten keresztül érdemel megbecsülést közösségünkben.

Akikhez eljutnak ezek az igehirdetések, azok közül sokan fognak emlékezni a szolgálatban igyekvő lelkipásztorokra. Az íráson keresztül sokak megszólíttatnak az olvasók és emlékezők közül és kedves testvéreink felismerhetik őket, akiket személyesen is ismerhettek, hiszen közösségünkben jártak egykor hittan oktatásra, konfirmációra, és sokakat az idézett lelkipásztor esketett is.

A második világháború után az ötvenes és a hatvanas években megvetettnek számított az egyház, és tiporták, fosztogatták, vagyona egy részétől megszabadították.

Ágoston Sándor püspökünk úgy döntött, hogy erőssé, és hitben, igehallgatásban, énekben, imádságban egy közösséghez tartozóvá kell formálni a gyülekezetekben, szórványokban élő egyháztagokat. Igyekezetét azzal indokolta és tette nyomatékossá, hogy vasárnapról-vasárnapra ugyanaz a szentlecke, ének és igehirdetés hangzott minden templomban, imaházban. Az így született igehirdetésekből idézünk, és ezeket szólaltatjuk meg a következőkben, a hitbeli egység jegyében és reményében.

Azoknak névsora ábécés sorrendben, akik szólni fognak hozzánk hétről-hétre, a következő:

Ágoston Sándor, Balla Sándor, Békássy Zoltán, Berta Imre, Buda József, Csete K. István, Dr. Ans Pál, Győrfi Lajos, Gyurkovics Ernő, Hodossy Imre, id. Szabó Zoltán, Ifj. Szabó Zoltán, Kiss Antal, Kocsis Antal, Kovács Mihály, Lapis Károly, László Ernő, Nagy Endre, Narancsik Pál, Narancsik Zoltán, Póth Lajos, Póth-Ugrai Károly, Pozsár József, Röhrig G. Gyula, Simonyi Béla, Sipos Mihály, Thomka Viktor, Dr.Varga Sándor, Vecseri János. Istenntek legyen hála és dicsőség a szolgálatunkért!

Vasárnapi istentisztelet karantén idején

Kedves Testvéreim,

Ma, a világ több kontinensének országaiban élő egyházi közösségek hívei bezártságra vannak ítélve a jelen lévő ellenség, pusztító, emberi életeket követelő KORONA VÍRUSa miatt. Megbénult a mindennapi élet. Leszűkült az élettér. Kiürültek az utcák, bezárattak az iskolák, óvódák, főiskolák, kultúrközpontok, sportterek, üzletek. Az emberek nem hagyják el otthonaikat. A hatóságok új, és újabb intézkedéseket hoznak napról napra a közbiztonság, és az emberi élet megóvása érdekében.

Mi sem mehetünk el az események mellett szótlanul. Hiszen, hogyan ne látnánk a vallási összejövetelek korlátozottságáról, az istentiszteletről, bibliaóráról, a hitoktatásról szóló híradásokat, amelyek elmaradhatalan részei a mindennapi életünknek. Egyes helyeken teljesen beszüntették, jobb esetben néhány főre korlátozták a jelenlétet. Ebben az új, előállt helyzetben kötelességünknek érezzük, hogy a Horvárországi Reformátusok Honlapján keresztül testvéreink otthonaiba bevigyük Istenten szent igéjét. Azokhoz szólunk, akik keresik az Istennel való kapcsolatot, és akik hitben szeretnének tovább erősödni.

Arra kérjük a kedves olvasót, a fiatalabb korosztályt, és természetesen mindazokat, akik rendszeresen, vagy alkalmakként kísérik oldalunk híradásait, hogy osszák meg élettársukkal, szüleikkel, barátaikkal, ismerőseikkel a szeretetteljes gondolatokat. Óhajunk, hogy minél szélesebb körben jusson el az ige a bezártságra ítélt embertársainkhoz. Most, a megpróbáltságban, keressük Istenünket, és legyünk mindnyájan itt együtt a LELKI templom istentiszteletén…

Mint keresztyén emberek, azzal az énekkel kezdjük ezt a sorozatot, amely akarva, akaratlanul is bennünk él. A 42. zsoltár 1. verse így szól: „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik. Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik. Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleibe, mikor jutok élő Isten…”

Szóljanak hozzánk bizonyságtételeikkel, igehirdetéseikkel az előttünk járó tanító lelkipásztoraink. Azok, akiknek vezetésével és önfeláldozó munkásságával Isten kegyelme által még ma is élő, hitvalló közösségeket alkothatunk.

Kopácsi Kettős János püspök, kopácsi lelkipásztor, 2020. március 22. vasárnap

Lelki honvágy…

Zsoltár 42: 1-6.

Írta Kocsis Antal, vojlovicai lelkipásztor (Vojlovica, 1959. június 7.)

Kedves Testvéreim,

Nincs közöttetek senki, aki a 42-ik zsoltárt ne ismerné. De nemcsak ismeritek, hanem szeretitek is énekelni. Valószínűleg nemcsak azért, mert könnyű és kellemes dallama van, hanem azért is, mert mindig úgy érzitek, mintha a ti szívetek mélyéből fakadnának ezek a szavak és érzések. Örök emberi érzések és vágyak ezek. Ez teszi a bibliai költeményt olyan közkedveltté és egyúttal széppé, értékessé.

Szórványban élő testvéreink, akik messze kerültek szülőfalujuktól, templomuktól és ritkán van alkalmuk részt venni gyülekezeti istentiszteleten, különös előszeretettel és igaz átérzéssel éneklik: Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik…”
Ilyenkor még a szemek is könnybe lábadnak, és úgy száll ajkukról az ének, mint valami száműzötteknek lelki honvágyukban elsóhajtott imádsága. Ez a lelki honvágy azonban ott él mindnyájunk szívében, még akkor is, ha a templom árnyékában lakozunk is, mert nem annyira térbeli térbeli távolságról van itt szó, mint inkább arról a lelki távolságról, ahová a gonosz állandó kísértése juttatta az embert. A bűn mindig mindig rettenetes távutakra viszi az embert és ezáltal mind nagyobb távolságra ragadja Istentől.

Nagy baj az emberre nézve ez a távolság, mert életünk nyomorúságos volta ennek köszönhető. De még sokkal nagyobb baj származik abból, hogyha nem fedezi fel és nem érzi lelkében ezt a távolságot, mert akkor nem is születhetik meg benne a vágy, hogy Istenhez közeledjék és egykor színe elé kerüljön. Krisztus is boldognak mondja a vágyakozó és szomjúhozó lelkeket, mert ez a szomjúság magában hordja kielégítésének biztos zálogát. Valódi áldásnak tekinthetjük, ha belül, a szív világában felébred a sóvárgó vágy, és mint a szomjúhozó vad üvöltése, feltör a mi ajkunkon hatalmas erővel a kiáltás: kívánkozik az én lelkem hozzád ó Isten!

Hiszen Isten teremtette a mi szívünket és Hozzá tartozik, hogyne sírna fel bennünk a hazavágyás még a legnagyobb távolságból is. Emlékezzünk csak a tékozló fiú helyzetére. Milyen messze került Atyjától, milyen mélyre süllyedt élete, szinte menthetetlennek látszott. Számára akkor nyílt meg a szabadulás lehetősége, amikor ott a lejtő legalján lelkében felébredt a vágy az édesatya és hajléka után. Még valami döntő fontosságú ebben az esetben. Az, hogy a tékozló fiú szívében nem későn jött ez a honvágy. Meg tudott alázkodni, még volt annyi ereje, hogy vissza tudjon fordulni, és volt még reménye, hogy a hazavezető utat megtalálja. Ki tudja hány ember tapasztalta már szomorú életsorsában, hogy a lelki vágyódást sokáig semmibe vette, és mire fontosságát felismerte volna, már késő volt.

Bár gyakran hangoztatjuk, hogy mi mindnyájan tékozló fiak vagyunk, mégis helyzetünk sokszor súlyosabbnak látszik. A tékozló fiú a felébredt vágy után tudta már, hol van az ő atyja, merre visz az út őhozzá.

Az ember a lelkében felébredt szomjúsággal, honvággyal sokszor nem tud mit kezdeni. Szinte lehetetlenségnek tűnik előtte, hogy csak úgy találomra elinduljon és minden nehézség nélkül rátaláljon az élő Istenre, akitől olyan távolra esett. Azonkívül a kísértő sem adja fel a harcot egykönnyen, s nem mond le áldozatáról olyan hamar. Még sok mindent fel tud használni arra, hogy a lángralobbant vágyat eloltsa. Minden igyekezetével azon lesz, hogy az ilyen lelket visszataszítsa a reménytelen csüggedés állapotába. Számtalan szomorú eset bizonyítja ezt. A világ tele van szomjúhozó és vágyakozó lelkekkel, s mégis kevés jut el a kielégülés forrásához.

Legnagyobb kísértésbe akkor kerül az emberi lélek, és vágyódása akkor állja ki a legnehezebb próbát, amikor felvetődik előtte a nagy kérdés, hol van a te Istened? Mit szomjúhozol utána, mit fohászkodsz hozzá, amikor életed tele van bajjal, nyomorúsággal, szenvedéssel, fájdalommal? Hol van a te Istened? Semmivel sem különb a te sorsod a többi ember sorsánál. Mutasd meg, ha tudod, életed boldogságában. Könnyen kialszik minden életre való vágy a lélekből, ha a kínzó kérdések és gúnyolódások hatása alatt reménytelen csüggedés vesz erőt rajtad és átadja magát tehetetlenül az éjjel-nappal való könnyhullatásnak.

Tehát a kísértések között vergődő léleknek szüksége van valamire, ami olyan erőt nyújt, hogy a kísértő legerősebb támadása sem rombolhatja össze az élő Istenhez való vágyakozását. A zsoltár 4-dik verse erről beszél, amikor Isten házát és az ünneplő sokaságot említi. Épp oly szükségét kell, hogy érezze lelkünk a templombajárásnak, mint akkor. Mert így találja meg azt, amire éppen a szomjúhozó léleknek szüksége van, amitől szíve új erőre kap. Elsősorban itt nyerhet bizonyosságot Isten igéjéből, hogy még nem késett el bűntudatos, vágyakozó szívét színe elé vinni. Csakis az igéből tudhatja meg az ember, hogy Isten lelkének munkája által kelt életre benne a vágyódás a kegyelem után, és az Ő szerető szíve találja meg a szabadulás útját a legnagyobb áldozat meghozatalával, hogy Isten az egyszülött Fiát adta érette váltságúl.

Kedves Testvérem, észrevetted-e, hogy amit a zsoltáríróról, és csak úgy általánosan az emberről mondottam, rólad mondottam. Ha észrevetted, boldog örömmel rekeszd be mai istentiszteletedet buzgó énekléssel: „Én lelkem mire csüggedsz el? Mit keseregsz ennyire? Bízzál Istenben, s nem hágy el Kiben örvendek végre, Midőn hozzám orcáját, Nyújtja szabadítását, Ó, én kegyelmes Istenem, Mely igen kesereg lelkem!”

Imádság:

Jó a Te gyermekeidnek, édes Atyánk, ha a közelségedben lehetnek, Szent Igédet hallhatják, és lelki javaiddal élhetnek. Jó volt nekünk lelkileg színed előtt megjelennünk. Köszönjük Neked, hogy az örök élet vizét adtad most nekünk, és hogy Igédben drága biztosítást nyújtottál felénk, hogy csak Te elégíthetsz meg minket, mikor örök javaid után vágyódunk. Könyörgünk hozzád, Úr Isten, ébressz bennünk és minden atyánkfiában mind nagyobb vágyódást a Te kegyelmed után, és mind igazabb készséget a bűn elleni harcra. Add, hogy szent Fiadat, az Úr Jézus Krisztust mind jobban megismerjük és szeressük. Őérette ajándékozz meg minket olyan élettel, melyből nevedre tisztesség és dicsőség származik… Ámen.

A csend – versek

A napokban meglepett bennünket a csend, csak Isten hangját halljuk magányunkban sokan, ha figyelmesen odafordulunk hozzá. A reggeli, vagy esti imádságban, ami lehet csupán egy-két szó is, a mostani napokra jellemző helyzetekben nekünk kell szólnunk, válaszolnunk Isten szavaira és csekedeteire, mert Ő előbb szólt hozzánk.

Igéjében a kereszten mindenkihez eljutott a szava. Imádságban átélhetjük megváltó cselekedeteit. Ahol eddig zsivaly volt, ott most csend van, üresek az utcák, az épületek, az iskolák, sok munkahely is, és a templomok is.
De a lelkünk ne zárkózzék be, hanem a csendben halljuk meg, hogy Isten mennyire szeret minket.

Péter Magdolna (Várdaróc)

Csend

Halottad már, mikor a
Csend beszél?
Néha halkan, máskor harsányan.
És soha nem kérdez.
Nem hiszed? Szól mindenkihez.
Szól hozzád – társalog.
Kérdez – válaszol.
Szavakat keresgél, remél.
S nem alkuszik a semmiért.
A Csend nyugodt, vár.
Megvár téged, hogy megtaláld
a saját Éned.
Ötleted ad, és feladatot.
Fogadd el, meg nem bánhatod.
A csenddel együtt imádkozol.
Nálad honol míg írodnak e sorok,
és figyel mindenkire.
Ő segít, sebedre gyógyír.
Időt és teret ad neked,
hogy ne lázadj ellene.
A Csend olyan jó.
Néha gyógyító, simogató.
Bársonyos érintés. Békesség.
Derűre serkent. Invitél szebb és
jobb érzés iránt.
Legyen csak csend amíg nem
törik meg Őt!
Járja át a teret és az időt!
A végtelent, ami mindig szebb lehet.
De csak akkor lesz igazán szép,
Ha meghallod az üzenetét.

Hála

Gyönyörű a lelked
Őszinte a szíved
Boldog a pillanatod
Még az is önzetlen.

Azt, hogy elfogadlak
Már kiérdemelted,
Senki tőled soha
Ne is kérjen szebbet!

Nem poéta írja
Egy megfáradt ember
Aki e világon – még
Nem tapasztalt szebbet.

Gyülekezeti tagjaink verseit közöljük a következőkben. Buzdítjuk híveinket, hogy kifejezzék érzéseiket, gondolataikat és ezeket osszák meg másokkal is. Istennek legyen dicsőség minden érzelemmel és hívő elkötelezettséggel hangzó szóért és mondatért, melyek verssé alakulnak bennünk, és másoknak is örömet okoz! Képeinken a várdaróci református templom képei láthatók hajnali derengésben.

A Szabadság Istentől Jön

“Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásidat!… ki hálával áldozik, az dicsőít engem, és a ki az útra vigyáz, annak mutatom meg Istennek szabadítását.” Zsolt 50:14,23.

A Szabadságharc évfordulójának előnapján a magyar történelemben olyan sokszor áhított egyik legfontosabb eszményéért, a szabadságért fohászkodó énekkel emlékezünk és köszöntjük azokat a hősöket, akik életüket áldozták hitükért.

Isten áldja meg emléküket, hogy szavaik, tetteik és cselekedeteik a mi lelkünkben is megteremje azokat a gyümölcsöket, amelyek olyan fontosak számunkra, hogy teljes életünk lehessen.

2020. március 15.

Mai ünnepnapunkra ajánlott énekünk a délvidéki énekeskönyv 213. dícsérete. A dallam és a szöveg Kováts Lajos szerzeménye.

Éljen a szabadságharc! Hitedért és igazságodért Isten áldása mellett állj mindig, magyar!

Te hozzád szól énekem

1. Te hozzád szól énekem,
Én jó magyar népem,
Aki nehéz harcokban,
Vérezel már régen.
Fogadjad meg tanácsom
És írjad szívedben,
Melyet néked szólok most
Igaz szeretetben.

2. Szabadságért kűzködől,
Vágyol boldogságra,
Sok könnyedet hullatod,
De ugyan hiába,
Mert igazi megrontód
A te bűnöd néked
Ettől meg nem szabadít
Ember fia téged.

3. Mégis e nagy bajodnak
Vagyon orvossága,
Édes Atyád a mennyben
Készített számodra.
Haljad meg hát magyarom
Ez igaz beszédet,
A szerető Atyának
Üzenetjét neked.

4. Immár Betániába
Mindnyájan elmenjünk,
Elfelejtett Mesternek
Lábához leüljünk;
Egy szükséges dologról
Drága igét halljunk,
Értünk megholt Krisztusnak
Hűséget fogadjunk.

A Ref.Világszövetség Horvátországban

A Református Világszövetség képviselői, Evelyn Martin és Hinnerk Schröder Eszékre érkeztek 2001. március 10-én, hogy a volt Jugoszláviai Keresztyén Egyház jogutódja, a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház 1999-es III. Zsinaton elfogadott határozatai, valamint a Kálvini Egyház alapítását követően tájékozódjanak a Horvátországban a háború után felállt református egyházi szervezetek életéről.

A találkozón, melyre az Eszéki Evangélikus Templomban került sor, jelen volt Balla Tibor, Dobos Ágoston, Gajnok Illés, Jakab Sándor, Janc Aranka, Kopácsi Kettős János, Nagy Gitta, Pándy-Szekeres Dávid, Szabó Dániel, Varga Mária.


A Világszövetség által kedvezményezett horvátországi egyházi személyek egyházszakítással kapcsolatos felelősségéről a látogatók csak informálisan voltak hajlandók nyilatkozni. Gajnos Illés, az országos egyház pénztárosa kérdésére sem nyilatkoztak az egykor Lángh Endre által képviselt “püspöki hivatal”-hoz érkezett anyagi támogatásokról, azok elszámolásáról annak ellenére sem, hogy azokat a Laskói Zsinaton tartalmi és formai okokból nem fogadták el évekkel azelőtt. Ismeretes, hogy a Zsinat új beszámoló elkészítésére kötelezte a ’93-98 közötti két fős gazdasági bizottságot, Lángh Endrét és feleségét.

A megbeszélés kedélyes hangulatban, de eredmények nélkül ért véget. Sikertelensége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Világszövetségben a horvátországi részvétel hamarosan lezárult, illetve a Református Világszövetség részéről “szerecsenmosdatásba” fordult.

Bibliakörök, Vörösmart – 1960

Vörösmart 1960.
Vecseri János lelkipásztor, Ember János gondnok

Bibliaórák Hercegszöllősön, 2020

Hercegszöllősön, és a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház más gyülekezeteiben is a téli időszakokban rendszeresek a bibliaórai alkalmak.

Számos helyen a szomszédos települések egyháztagjai is összejárnak és a korai alkonyat beköszöntéig együtt énekelnek, imádkoznak és kedveskednek egymásnak süteménnyel, üdítővel.

Ahol nem belakható a parókia, ott helyi egyháztag által felajánlott helyiségben szól az ige a testvéri közösségekben, mint például Sepsén.

A hercegszöllősi református gyülekezetben a parókia lakói által használt helyiségek mellett az iroda ad otthont a híveknek, vagy nagyobb létszám esetén a gyülekezeti terem, ami kellemesen fűthető a téli időszakban.

Isten ad békességet és jó kedvet, egészséget az imádkozó lelkeknek. így van ez Hercegszöllősön is, ahogy korábbi évtizedekben is működött.

Sepsei templom

Varga Lajos gyerekkori munkája, fatáblán.

Bibliakörök – Vörösmart – 1960-as évek

Vörösmarti bibliakör a 1960-as években, Vecseri János lelkipásztor vezetésével.

Go Top