Archive For 2019-03-27

Interjú – 2019 – Kopácsi Kettős János és Varga György

Kopácsi Kettős János szuperintendens, 2019.

Varga György főjegyző, 2019

Nyomdagép, Vizsoly, 2018.

Interjú egyházunk lelkészi vezetőivel, 2019. (Az alábbi írás a Református Kalendárium 2019. c. kiadványunkban jelent meg, mely a lelkészi hivatalokban megrendelhető személyes, vagy postai úton történő kézbesítéssel.)

Vizsolyi történet

Az alábbiakban a Vizsolyi Biblia kopácsi és hercegszöllősi bemutatásán készült interjút közöljük, amely Kopácsi Kettős János püspökkel és helyettesével, Varga György lelkipásztorral készült.

  • Hogyan találkoztak a Vizsolyi Bibliával és a Vizsolyi Műhely tagjaival?

VGY: Amikor 2014 áprilisában a Zsinati Tanács tagjaival Sárospatakon és környékén jártunk meglátogattunk több olyan emlékhelyet, amely történelmével a Reformációhoz kapcsolódik. Eljutottunk Göncre, ahol Károlyi Gáspár a bibliát magyar nyelvre fordította, majd Vizsolyba látogattunk, ahol az első magyar nyelvű teljes bibliát kinyomtatták. Itt megnéztük a református templomot és utána a biblianyomtató műhelyt, ahol Mantskovits Bálint kinyomtatta a könyveket. Gyakorlatilag akkor és ott ismerkedtünk meg Daruka Mihállyal, akivel a kapcsolatunk azóta még jobban erősödött, több közös konferencián, biblianyomtatáson, előadáson és bemutatókon vettünk részt. Barátságunk és együttműködésünk azóta is tart.

KKJ: Négy évvel ezelőtt, készülve a reformáció emlékévre lelkészi karunk Vizsolyban tett látogatást. Előzőleg hallottunk, majd tájékozódtunk is arról a kezdeményezésről, amely a Vizsolyi Biblia kinyomtatását tervezte 2017-re. Érdekelt bennünket, reformátusokként és magyarokként is a kultúrának ez a szelete, visszamenőleg az 1500-as évek végére, majd ugorva egy nagyot a korban máig. Érdekelt, hogy mi ez a vállalkozás, amely a nehézségek ellenére megvalósíthatónak tartja mai körülmények között is a nyomtatás, és az azzal járó összes műszaki-technikai fortély megvalósítását. A digitális korban sok mindent félre kell tenni ahhoz, hogy a gyökerekhez jusson az ember, mi keresztyének is így vagyunk ezzel, félre kell tennünk az aggályokat ahhoz, hogy a hitet megtapasztaljuk.

KKJ: Egyháztagjaink közül többen is kezdeményezés mellé álltak, presbiterek, Lehoczki János, Palizs István, Varga László, Szántó Mariska, Móricz Zoltán, Pinkert Ida és a lelkészi kar tagjai is, Kettős Attila, Hünlich Robert és Hajdu Klára, Erdős János is nagy érdeklődést tanúsítottak és így arra jutottunk, hogy a magunk szerény részvételével támogassuk Daruka Mihály, a nyomda vezetőjének igyekezetét, mert az mindenkinek csak hasznára van. Mihály egyébként egy nagyon életvidám, széleskörű tapasztalatokkal rendelkező ember, hiszem, hogy találkozott már az Úr Jézussal és ez mély nyomot hagyott benne. Megnyert minket ennek az ügynek.

  • Mit jelent az együttműködés a közösségeik között?

KKJ: Az első utakat több követte, kölcsönös látogatások voltak ezek. A nyomda megengedte, hogy a nyomtató gépről bellyei asztalos presbiterünk méretet vegyen, és elkészítettük a saját nyomdagépünket is. A Hercegszöllősi Kánonok nyomtatványát 50 példányban ennek segítségével és a vizsolyiak munkája folytán teljesen kézi erővel készítettük el, ez egy tisztelgés őseink nagyjai előtt. Egy próbatétel is volt számunkra. Rendezvényeinkre kölcsönösen meghívjuk egymást, sőt egyházunk védnökséget is vállalt a vizsolyi biblianyomtatás mellett, és az eredeti Rákóczi-kúriában tervezett nyomda múzeum felépítésének mentorai is vagyunk. Ezek hatalmas elhatározások, amelyek folyamatos kapcsolattartást igényelnek, közösen szervezünk kiállításokat, áhítatokat, istentiszteleteket kiállításokkal egybekötve. Mozgalmat alapítottunk a „Kultúra nyitott templomai” címmel és Magyarország- és az azzal határos országok beli magyar közösségekkel dolgozunk együtt. Büszkék vagyunk az eddig elért eredményekre, még ha olyan szerény is a mi hozzájárulásunk.

  • Említene konkrét programokat?

KKJ: 2018-ban a Vizsolyi Biblia tudományáról például a határ melletti magyarországi települések, például mohácsi általános iskolák mellett előadások hangzottak el az Eszéki Magyar Központban, a Vörösmarti Iskolában, Laskón is, az iskolában. Ezeken az alkalmakon a gyerekek is kipróbálhatták a nyomtatás egykori módszerét, és a reformáció korának történetével is megismerkedhettek, abból a szempontból, ahogy az szorosan a biblianyomtatáshoz kapcsolódik. Komáromban egyházi témájú kiállítást és bemutatkozót szerveztünk egy fesztivál résztvevői számára, könyvet, újságot adunk ki, levéltárat tartunk fenn. Közös kirándulásokat szervezünk. Mindemellett a Hercegszöllősi zsinat ünnepélyén és a Reformáció napján is találkozunk minden évben itt, Horvátországban az egyházi missziói tervben szereplő naptár szerint. Azért tartozik mindez a missziói programok körébe, mert a könyvnyomtatásról szóló előadások alkalmával sok szó esik a keresztyén hitről, a hazafiságról, Isten által adott feladatokról és az ahhoz rendelt tehetségről és erőről is, a kegyelemről. A megbocsátásról egy közösség életében, a keresztyén közösségről, az egységről és az arra való törekvésről, amikkel egy keresztyén közösség is tudja magát erősíteni. Csakúgy, mint a Rákócziak korában.

VGY: Kétségen kívül a Délvidéknek a reformáció korabeli szerepe nagyon fontos volt. A helvét irányú reformáció bevezetése és megmaradása szempontjából meghatározó alkalom volt a Hercegszöllősi Zsinat 1576-ban. Itt 40 prédikátor közösen elfogadta a Hercegszöllősi Kánonokat és rá egy évvel Pápán ez nyomtatásban meg is jelent. Ez a zsinat döntötte el, hogy a helvét irányú reformáció Délvidéken megmaradt. A Hercegszöllősi Kánonokat egyházunk a Vizsolyi Biblianyomtató Műhely segítségével adta ki újra 2018-ban.

KKJ: Ilyen program volt a 200 darab Vizsolyi Biblia kiadása is, majd az őrzőknek való átadása, annak megáldása, vagy a közeljövőben ilyen lesz az eredeti Rákóczi-kúria újjáépítése is.

  • Több mint 500 kilométer a horvátországi reformátusok és a vizsolyi műhely tagjai között a távolság. A kapcsolat támogatói ennél sokszor még messzebb élnek a közösségeinktől. Hogyan lehet élő kapcsolatot tartani ilyen módon?

KKJ: Nemes célt kitűző és azonos elkötelezettségű emberek között ez lehetséges. Érzem azt, hogy ez a cél és összetartás nem csupán nekünk, hanem az utánunk jövő nemzedéknek hagy egy emléket, a kúria esetében egy kulturális központot, és hiszem azt, hogy el fognak gondolkodni és a jövő nemzedéke tovább akarja majd vinni azt, amit már őseink elkezdtek, mi folytattunk. Mert ez az Isten eleve elrendelése, úgy érzem, hogy nem véletlen az, hogy félezer kilométerre egymástól az Isten összekapcsol embereket egy közös cél érdekében.

KKJ: Persze, félezer évvel ezelőtt a Biblia kiadásánál Károli azt is mondta, hogy vannak ennek hiányosságai is. És azt is mondta, hogy vannak ennek irigyei is, és vannak ellenlábasaim. Azt is mondja, hogy mindezt az Isten tiszteletére, és az Ő háza népének javára, vagy visszaépítésére tett. Hát, mi is így vagyunk. Vannak, akiknek ez nem tetszik, ezek ma sírnak. De mindeközben nagyon fontos, hogy az Istennek a népe, aki előre néz, az örvendezni tudjon. Minden nehézség és harag ellenére csak előre kell tekinteni. Mert ha Krisztus is annak idején megállt volna, amikor a farizeusok, írástudók ellene támadtak, akkor az Isten ügyét nem tudta volna véghezvinni. De ragaszkodott hűen és az Ő küldetését betöltötte. És mi is így gondoljuk ezt. Annak ellenére, hogy becsmérelnek bennünket, a hátunk mögött rágalmaznak, jó még csak, hogy fizikailag nem bántalmaznak, még ha ez, amit ellenünk elkövetnek, ez mai szóval élve jellemzően erkölcsi gyilkosság is. Hát már ezen is túl vagyunk. De az Úristen eddig még mindig megtartott bennünket.

VGY: A közös hit és a Biblia ügye összeköt bennünket. Délvidéki gyülekezeteinkben, az egyházunkban is mindig fontos szerepet kapott a Szentírás. Vizsolyban lett először teljes terjedelmében magyarul kinyomtatva a Biblia. Ha csak kulturális téren nézem, akkor a magyar kultúra mindannyiunkkal közös része a Vizsolyi Biblia. Ehhez csatlakozik a vallási szempont és hitbeli megalapozás, de talán még ennél is fontosabb a szeretet és a barátság, ami összeköt bennünket.

A vizsolyi nyomdagép működés közben, Vizsoly, 2018.

Presbiteri továbbképzés – Csúza

Résztvevők a Presbiteri Konferencián, Csúza, 2019. március 23.

Presbiteri továbbképzés a csúzai református templomban, 2019. március 23.

Presbiterek és gondnokok Csúzán, 2019. március 23.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A HMRKE gyülekezeteiben és testvéreink között is meghirdetett presbiteri képzésnek és találkozónak Csúza református közössége adott otthont. Múlt szombaton Szlavóniából, a Drávaszög gyülekezeteiből és Magyarországról jelentek meg körünkben tagjaink és vendégeink, akik nagy érdeklődéssel várták a meghívóban feltüntetett programokat.


A szombat délelőtti alkalomra a református templomban került sor, ahol a köszöntés, áhitat és előadások során át érezhették a résztvevő presbiterek és gondnokok, hogy Isten milyen élő közösségbe hívta össze azokat, akiket elhívott. Az evangélium szavait a helyi lelkipásztor, Varga György közvetítette a biblia igeszakasz (Ap.Csel 11.19-30) alapján. Több pontba foglalta össze az igehirdetésen belül Isten üzenetét. A lelkipásztor igehirdető egy bibliai és valóságos menekült gyülekezetet mutatott be az írás alapján, mely a jeruzsálemi menekültek otthona lett. Befogadó gyülekezetről beszélt, amely a menekültek befogadása mellett minden nemzetiség, vagy társadalmi osztály részére menedéket jelentett. Kisugárzó gyülekezetről festett le képet, amelynek hatása volt az egész régió életére, majd központja is lett keresztyén kisebb közösségeknek. Hallhattuk, hogy számos keresztyént néven is nevez az írás, olyan személyekét, akik arról voltak nevezetesek, hogy bizonyságtételük másokra is nagy hatással volt. Segítő gyülekezet is volt az övék, amely gyűjtött a szegények részére, és a Jeruzsálemben maradtak részére. Segítő önzetlenségük példája az is, hogy legerősebbjeiket, Pált és Barnabást küldték tovább, hogy az evangéliumot máshol is hirdessék, beteljesítve a misszió parancsait.

Presbiteri továbbképzés a csúzai református templomban, 2019. március 23.

Presbiterek Csúzán, 2019. március 23.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az igehirdetést követően Kopácsi kettős János püspök előadásában a gyülekezetek, Isten által alapított közösségek bibliai teológiai és egyháztörténeti ismérveiről szólt. Mózestől Kálvinig, majd a Drávaszög és Dél-dunántúl számunkra is ismerős és fontos egyházi eseményeit elevenítette fel, mint olyan személyek ténykedéseit és történelmi eseményeit, melyek napjainkig meghatározzák a Délvidék egyháziasságát, gyülekezeti és egyházszervezeti tulajdonságait. Az egyház gyülekezeteiben él, azok nélkül és azokon kívül az egyházi valóság csak látszat és szemfényvesztés. A gyülekezetek nélküli egyháziasság nem Isten szándéka szerint való, ezért Isten mindig ad kehetőséget arra, hogy a gyülekezetek akármilyen szerény mértékben is, de a hívő emberek számára otthont biztosítsanak a világban.

Lovas Eldina történész, kutató, Csúza, 2019. március 23.

A szünetet követően két nemzetközi tanulmány ismertetésére került sor, amelyekben olyan jogokról, világi keretekről van szó, amelyek a szélesebb társadalom köreiben is lehetővé teszik az anyanyelven történő egyházi működést Horvátországban, az Anyaországban és az Európai Unióban. Az elmúlt évtizedek során a horvátországi reformátusság több irányzata is eltér alkotmányában, liturgiájában, dogmatikájában és nyelvében – tradíciójában a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház első 3 Zsinatán (1993, 1998, 1999.) elfogadottaktól, ezért is különösen fontos, hogy a presbiterek és gondnokok tájékozottak legyenek az egyházban és a társadalomban bevett szabályokat illetőleg, hogy a biblikus teológiai alapvetések mellett a törvényszerűség talaján állhassanak meg és maradjanak szilárdan. (Speciálisan a csúzai és a HMRKE többi gyülekezetére nézve érvényes jogi anomáliákról külön beszámolóban fogunk szólni…)

Kettős Attila lelkipásztor, Lovas Eldina történész és Varga György lelkipásztor, Csúza, 2019. március 23.

 

Lovas Eldina történész, demográfus ezek után legújabb kutatásairól beszélt a megjelentek előtt. Érdekes módon az Eszéki Állami Levéltárban talált olyan egyházi anyakönyveket, amelyek az 1800-as évek drávaszögi református gyülekezeteinek nyilvántartásait tartalmazzák. Ezeknek egyik példánya ráadásul anyakönyvi adatokkal egybekötött jegyzőkönyveket is tartalmazott, Laskó gyülekezetével kapcsolatban. A jegyzőkönyveket leírta, kielemezte, kötetbe szerkesztette és mindannyiunk örömére kiadta egy önálló könyvben “A laskói presbiteri gyűlések jegyzőkönyvei 1806 és 1865 között” címmel. A kötet megvásárolható és aki elovassa, megtapasztalhatja belőle, hogy milyen fontos gyakorlati értékei is vannak a ma gyülekezetei számára az első látásra csak kutatói szemmel érdekes részleteknek. Miért fontos a jegyzőkönyvek vezetése, pontossága a ma közösségi embere számára és mit tudhatunk meg őseinkről, s rajtuk keresztül magunkról a gondosan és megbízhatóan feljegyzett eseményekből? Ezekre a kérdésekre is választ kaphattunk a kérdés-feleletek, majd kötetlen beszélgetések során.

 

Csúza, 2019. március 23.

A találkozó a kora délutáni órákban a vendéglátó gyülekezet által biztosított ebéddel, majd kis csoportokban folyt beszélgetésekkel ért véget.
A presbiteri továbbképzés következő alkalmát egyházunk Szentlászlón szervezi meg 2019. április 13-i dátummal.
Fényképeink a presbiteri-gondnoki alkalmon, Csúzán készültek.

 

 

A házigazda gyülekezet tagjai, vendéglátók, Csúza, 2019. március 23.

Napjaink rövid és szemléletes egyháztörténete

 

Egyháztörténet dióhéjban (lábjegyzetekkel)

(Az eredeti szöveg a jegyzetekkel együtt az egyház 2019-es Kalendáriumában jelent meg – melyet igyekszünk minden érdeklődőnek kérésére eljuttatni.)

 

 

A Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház (HMRKE) a független Horvátországban 1993. januárjában egy rendkívüli zsinaton alakult meg, majd került bejegyzésre Horvátországi Református Keresztyén Egyház (HRKE, majd később HMRKE) néven.

Második zsinatát 1998. novemberében tartotta, melyen az összes, zsinatot alkotó egyházközség képviselője részt vett. A Horvátországi Református Keresztyén Egyház III. Országos Zsinatán, 1999. június 12-dikén az egyház Kopácson a nevét módosította. Ezen az alkalmon a Zsinat tagjai id. Sója Lajos országos főgondnok előterjesztése alapján és az 1. napirendi pont szerint szavazattöbbséggel döntöttek arról, hogy „az Egyház nevében szerepeljen a »magyar« jelző”. Az egyház módosított neve Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház (HMRKE) lett.[1] Püspöke dr. h. c. Kopácsi Kettős János lelkipásztor. Az egyház székhelye Kopácson van.

A horvátországi reformátusság jelenlegi állapotát és létszámát, a tagok egyházi életben történő jelenlétét az utóbbi évtizedekben nagyban befolyásolták azok a mozgalmak, amelyek tevékenységükkel idegen és egyes helyi személyek önös érdekeit tartották szem előtt. 1993 és 1998 között az egyszemélyi egyházvezetés feje, a püspöki címet viselő[2], és az egyház ügyeiben eljáró lévita lelkész, Endre Lángh volt[3]. 1998 végén Lángh és néhány, addig egyházi köztisztséget viselő személy elutasította az egyházi rendeletek végrehajtását és megtagadta a hivatalos testületektől az ellenőrzést, majd az iratokat lefoglalta és elzárta. Minthogy a zsinati határozatokat (1998. november)[4] már megváltoztatni nem tudta, ezért nyomására és az irányításával nyugati segélyekből fizetett lelkészek és támogatott gyülekezetek, kis közösségek megalakították a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyházat. Bejegyzésére 1999. március 4-dikén került sor „Horvátországi Református Keresztyén Egyház Püspöki Hivatal” néven. Ebből eredeztethető a névváltoztatás után a jelenleg is működő Kálvini Egyház. Lánghék kihasználták a változás átmeneti időszakát, a HMRKE új képviselői pedig csak utólag értesültek a visszaélésekről, amikor földhivatali és kárpótlási ügyekben a régi képviselők az új szervezet nevére íratták át az egyházi vagyon tetemes részét. A horvát állammal kötött támogatási szerződés szintén a jogfolytonos HMRKE adataival, de az új szervezet képviselői által került aláírásra. Endre Lángh, majd Ljudevit Čati-Sabo után a Kálvini Egyház jelenlegi püspöke a haraszti illetőségű Peter Senn[5]. Református felsőbb iskolát egyedül Čati-Sabo végzett közülük.[6]

Az utóbbi szervezetből kivált horvát ajkú reformátusok[7] első bejegyzése 2001 májusában történt meg az általuk azóta is használt „Horvátországi Protestáns Református Keresztyén Egyház” néven, tordincai székhellyel. Vezetőjük Jasmin Milič, jelenleg az Anglikán Egyház püspöke.[8] 2018-ban a zágrábi misszió egy része vált ki a Kálvini Egyházból, Branimir Bučanović[9] vezetésével.[10].

A Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházban jelenleg 9 református teológiát[11] végzett és felszentelt, bekebelezett lelkipásztor szolgál.

 

Jegyzetek:

[1] Ez az egyház Horvátországban a jogutódja a jugoszláv időkben létezett egységes Jugoszláviai Református Keresztyén Egyháznak, melynek püspökei Ágoston Sándor, Dr. Csete K. István, Hodosy Imre, Csete-Szemesi István voltak, és melynek jelenlegi püspöke dr.h.c. Botos Elemér, Újvidéken.

[2] Lángh a püspöki címét a genfi székhelyű Református Világszövetségtől kapta, akinek vezetője Milan Opocensky volt.

[3] Lángh lévitaként szolgált elsősorban szórványvidékeken, teológiai végzettséget nem szerzett.

[4] Lásd a nyomtatott példány mellékletében, a „Jegyzőkönyv”-ben.

[5] Peter Senn ugyan járt a Sárospataki teológiára, ahova a Magyar Presbiteri Szövetség akkori elnöke segítségével nyert felvételt, de másfél év tanulmányi idő után elbocsátották. A sajtóban olvasható híradásokkal ellentétben iskoláit nem ott, illetve valamelyik református intézményben, hanem az Eszéki Pünkösdista Teológián fejezte be, mint a Kálvini egyházban szolgáló lelkészek többsége.

[6] Čati-Sabo a Budapesti Református Teológiai Akadémián tette le az I. és II. Lelkészképesítő vizsgát.

[7] Székhelyük Tordincán volt, ma Eszéken is működtetnek egyházi központot. Énekeskönyvet, egyháztörténeti dokumentumokat és hitvallást adnak ki horvát nyelven. Tordinca Horvátországban az egyetlen máig fennmaradt horvát ajkú református gyülekezet. Megalakulásának dátuma 1545-re tehető.

[8] Az eredetileg muzulmán hitű Jasmin Milič a 90-es évek közepén tért át az othodox vallásról és lett a református egyház tagja. Ezt követően Endre Lángh nevezte ki 1997-ben esperessé és saját püspöki titkárává.

[9] 2011 és 2017 között Čati-Sabo püspökhelyetteseként (főjegyzőként) szolgált, pünkösdista teológiát végzett, horvát ajkú lelkész.

[10] Az amúgy is kis létszámú és sokat szenvedett közösség aprózódása a nagymértékű horvát és magyar állami támogatások folyósítása és a sajtó teljes kiszolgálása mellett történt. A rádió és televízió nyilvánossága előtt Magyarországon is számos egyházi személy került és kerül folyamatosan kellemetlen helyzetbe a horvátországi egyházi események folytán. A legitimizáció céljából meghívott résztvevőknek például Čati-Sabo püspöki beiktatásakor azzal kellett szembesülniük az ünnepélyes alkalom előtti éjszaka, hogy a szükséges törvényi előfeltételek egy sora nem teljesült. Így az éj leple alatt, a jelenlévők megrökönyödése mellett csupán néhány órával az ünnepség előtt került sor Čati-Sabo helyi gyülekezeti beiktatására, majd lelkészi szentelésére, hogy másnap a püspökké szentelést a tervezett módon ország-világ előtt közhírré tehessék.

[11] Budapesten és Komáromban végzettek.

 

Laskói presbiteri jegyzőkönyvek – Könyvbemutató

Könyvbemutató az Eszéki Állami Levéltárban, 2019, Eszék.

Forráskiadvány:

Lovas Eldina (szerk): A laskói presbiteri gyűlések jegyzőkönyvei
1804 és 1865 között

A 2018 decemberében megjelent kötet, amely a magyarországi Exodus Kiadó és az Eszéki Állami Levéltár közös kiadása a horvátországi Baranyában lévő Laskó református gyülekezetének presbiteri jegyzőkönyveit tartalmazza. Az eredeti, kézzel írt jegyzőkönyveket érdekes módon a korabeli helyi keresztelési, halotti és házassági anyakönyvbe kötve használták. Jelenleg az Eszéki Állami Levéltárban őrzik jó állapotban.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A forráskiadványban megjelent egyház-irodalmi és történeti anyagok keletkezésük idejét tekintve azt a kort idézik, mely a Drávaszögben, és általában a magyarországi Dél-Dunántúlon a templomépítések korának nevezhető. Az állami rendeletek a török és a Habsburg Birodalom megszállását követő évszázadok után – no, és persze az ellenreformációt követően, – ebben az időben már lehetővé tették a protestáns templomok megerősített, tartós építőanyagból történő építését. Ezekre az építkezésekre sok esetben sürgős szükség is volt, mert több helyen a fából épült templomok tűzeset folytán megsemmisültek, illetve a kőépítmények kicsinek, vagy megrongálódottnak bizonyultak. Laskó bizonyos értelemben a vizsgált korban központi református gyülekezetnek tekinthető a ma rendelkezésünkre álló ismeretek alapján. Erős érv emellett az, hogy a ’48-as Szabadságharcban lelkésze az az Ács Gedeon volt, aki generációkon keresztül egy neves lévita nemzetség tagjaként világjárását követően is Baranyába jött vissza szolgálni, nevezetesen a szomszédos Csúzára.

A most megjelent forrásokból a legérdekesebb következtetéseket majd azokból az összehasonlító elemzésekből lehet leszűrni, amelyek a kor más, akár más vallásfelekezethez tartozó forrásait is vizsgálat alá veszik. A protestáns egyháztörténet legjelentősebb közvetlen kordokumentumai számunkra a jegyzőkönyvek mellett azok a püspöklátogatási feljegyzések, amelyek szintén a vidékünkön található közösségek életéről szólnak, és a XIX. század elejének és közepének canonica visitatio-i során felvett naplóit tartalmazzák.

A kiadott dokumentum megjelenését tekintve azért különlegesség, mert bár a levéltárakban és helyi gyülekezeti irattárakban található más, hasonló korból származó jegyzőkönyv is, még nem került ezek közül kiadásra egyik sem. Sőt, a felmérésük és forrásként történő kutatásuk is csupán a kezdeti lépéseknél jár. Különösen igaz ez arra, hogy számos helyen az egyházi képviselők sincsenek pontosan tudatában annak, hogy milyen anyagaik éppen hol, és milyen körülmények között találhatók. Pedig olyan fontos volna megismerni ezeket a jegyzőkönyveket is, mint a közelmúlt eseményeit. A kutatók számára elméletben, és a jelenlegi egyház tagjai számára a gyakorlatban is sok tanulságot közvetíthetnek ezek a feljegyzések. Megtudhatjuk belőlük például azt, hogy mik voltak a presbiteri gyűlés elé terjesztett aktuális események, kérdések és problémák, amelyekre nézve az egyház lokális vezetőségének, a presbitériumoknak állásfoglalást és választ kellett adniuk. Az itt megjelent történeteken keresztül betekintést nyerhetünk az egykori laskói presbitérium munkájába, végzéseibe, és az akkori eseményekbe. Ezen keresztül pedig a kötet segítségével megtudhatjuk azt is, hogy a jelenkorban mik azok a feladataink közösségeinkben, amik aktuálisak lehetnek, és azokban helyt állunk-e? Ha igen, akkor miként végezhetjük feladatainkat még jobban, és ha nem, akkor milyen felelősséggel kell egyházi közösségünk jövőjéért majd számot adnunk.

A száz-egynéhány oldalas kiadvány bevezetőjében a kutató történész részletesen ír a laskói Ekklézsia életéről a 19. század első felében. A rövid történeti leírás egészen a reformáció koráig vezet vissza bennünket, amikor Sztárai tevékenységének köszönhetően Baranya és Szlavónia a magyarországi reformáció egyik bölcsője lett. Laskó története az újkorban is nagy mértékben függ a reformáció korabeli magvetéstől. 1817-ben Laskó már 1135 lelket számol. Név szerint megismerhetjük a lelkipásztorokat, a presbitereket, gondnokokat és az egyházi szolgákat, aki a tanítói vagy harangozói hivatalt viselték. Igen fontos adalék, hogy a leírások említik a helyi református iskolát, valamint az oda járó gyermekek számát és szokásait. 1817-ben a laskói iskolába 112 gyermek járt (65 fiú és 47 lány).

A jegyzőkönyvek alapján kirajzolódnak a laskói presbitérium főbb feladatai, úgymint a gyülekezet pénzügyeinek átlátható kezelése, valamint a kiadások és bevételek ellenőrzése, a laskói iskoláról való gondoskodás (az iskola fenntartása), a templomépület és egyházi ingatlanok fenntartása, valamint a felújításáról szóló határozatok meghozatala is.

Lovas Eldina bevezetőjében megállapítja, hogy „A presbiteri gyűlések jegyzőkönyveiből az olvasható ki, hogy a lakosság körében a tisztesség és a hitélet megtartása voltak a legnagyobb erények. Az első abban nyilvánul meg, hogy a gondnokok esetében a lelkiismeretes munka dicsérettel járt, a hűséges szolgálat pedig a betöltött funkciók megtartásával.” A presbitérium munkájának elismerése abban nyilvánult meg, hogy a testület feladatát tovább folytathatta. Ez különösen nagy dicsőség volt a gondnokoknak, mert így egyházuk iránti gondoskodásukban, hűségükben megmaradhattak több éven át. Feladatuk a szolgálat volt, az elismerés pedig további szolgálatra hatalmazta fel őket. Az erről szóló dícséretet is feljegyezték a jegyzőkönyvekben csakúgy, mint ahogy ellentétes ügyekben, a hangoskodókkal, erőszakoskodókkal, vagy házassági életben nem megfelelő magatartást tanúsítókkal szemben is eljártak.
Segédletként a mai olvasó számára az egyébként szöveghű közlés mellett a lábjegyzetekben található az eredeti szövegben megjelenő rövidítések, és a latin, illetve ismeretlen szavak magyarázata.

A laskói jegyzőkönyvek első olvasatban azokról szólnak, akik azt megírták, feljegyezték, akik az egykori laskói Ekklézsia tagjaiként egyházukat a vállukon hordozták. Második olvasatban szól a kötetben szereplő írás mindazokról, akik ma élnek, lelkipásztorokról, gondnokokról, tanítókról, egyháztagokról, akik a keresztyén anyaszentegyházban az elődök örökségét hordozzák és továbbviszik.

A kötet megvásárolható a lelkészi hivatalokban és a társkiadó, Eszéki Állami Levéltárban. (Državni arhiv u Osijeku Kamila Firingera 1. 31000 Osijek, Hrvatska ISBN: 978-953-6446-72-8 és a Református Lelkészi Hivatalokban)

A könyv bemutatójára Eszéken, az Eszéki Állami Levéltárban került sor (lásd képeinken).

Könyvbemutató Eszéken, 2019.

Varga Szakáts Mária (1936. g. Lug – Meillen)

Varga Szakáts Mária (1936. g. Lug – Meillen)

Pedagoški fakultet je završila u Subotici (1949. – 1953.). Kao nastavnica počela je raditi u osnovnoj školi u Zmajecu. Poslije nekoliko godina upisuje se na Umjetnički Akademiju u Karlsruhe-u (1955. – 1957.). Studij nastavlja u Beču, gdje je i diplomirala (1959. – 1961.). Radila je u osnovnoj školi u Lugu kao nastavnica, a kasnije živi u Švicarskoj. Njezini slikarski radovi sa motivima pejzaža, interijera i eksterijera, mrtvih priroda i drugih žanrovskih opredjeljenja ujedno su i zanimljivi svjedoci kulture baranjskog podneblja. Pored tehnike ulja često koristi i pastel. Svoje je radove izlagala u Hrvatskoj, Švicarskoj i u drugim zemljama. Bavi se ilustriranjem knjiga, a poseban autorski raritet je njezina knjiga „Između neba i zemlje“, koja je izdana 2017. g.

Varga Szakáts Mária, Reformirana crkva u Lugu, ulje na platnu, 55 x 42 cm, vlasništvo slikarice

Pejzaž je općenito motiv koji donosi prirodu. Donosi li široko viđene gradove naziva se panorama, pri kazuje li ulice i trgove zove se veduta. No, uža slikarska specijalnost Varga Szakáts Márije je slikanje mističnih seoskih crkvica – crkava. Motiv crkve je prvi udar, šok, zatim slikarica slika u širokim plohama i namazima svoju tonski usklađenu ekspresionističku viziju motiva. Prisjetimo li se stare folklorne mudrosti da je zemlja tvrda, a nebo visoko, možemo reći da slikarica, u stvari, slika knjigu seljaka, zemlju i nebo. Ona zna da je i samo slikarstvo jedna posvećena homogena aktiv-
nost između zemlje i neba koju čovek mora uporno izgrađivati svojom individualnošću. Njezino slikarstvo nije prikazivačko, to je slikarstvo jednostavnog koje je skučeno po motivu, ali snažno po izrazu. (P.H.)

Slikarski simpozij povodom 500 godina reformacije – Csúza 2017.

 

Sudionici simpozija – kolonije:

Branka Sarić
Drago Barat
Marin Topić
Martina Fabijanović
Melani Dobsai
Nedeljko Čubek
Nikola Ivković
Pavle Hegeduš
Ratko Žaja
Sara Schmidt
Svetlana Schmidt
Varga Szakáts Mária
Vladimir Džanko
Vladimir Pandžić

 

Sudionici slikarskog simpozija (kolonije) povodom 500 godina reformacije. Suza – Csúza – Župni dvor baranjske Reformatorske crkve 21. listopada 2017.

 

 

Suza – Csúza 2017.

Slikarski simpozij povodom

500 godina reformacije

“Istina oduvijek postoji, jedino su laži izmišljne”,

francuski slikar Georges Braque.

 

 

Hrvatska je u širenju reformacije bila samo „rub-

no područje“. Nije li iz toga rakursa reformacija za

nas samo relikt prošlosti ili je možda ipak imperativ

ustrajavanja na putovima izvornosti? Pojedinac u

današnjem kompetitivnom društvu često gubi svoju

ukorijenjenost. Gubi svoje izvore. Nije li vrijeme da se

čovjek 21. stoljeća još življe dovede u svakodnevnu

interakciju sa „knjigom čovječanstva“, sa najproda-

vanijom; najcitiranijom; najprevođenijom knjigom?

Knjiga koja se pojavila u zori tiskarstva, u zori masov-

nog opismenjavanja i danas nudi spas u pronalaženju

vlastitog smisla postojanja.

Za imperativ umjetničke upornosti i originalnosti

naravno postoje razni putovi. „Da bi čovjek-slikar

ostao izvoran uvijek se mora okretati svojim izvori-

ma“, rekao je veliki graditelj katedrala Antonio Gaudi

(1852.-1926.). Gaudi je bio katalonski arhitekt art

nouveau-a poznat po svom originalnom i osebujnom

baroknom stilu i dizajnu. U tom smislu bi se i retros-

pektivni uvid u proteklih 500 godina protestantizma

također mogao parafrazirati sintagmom „povratak

izvorima ljudskog grijeha“. U potrazi za izvorima tema

slikarskog simpozija, 21. listopada 2017. g. u Župnom

dvoru baranjske Reformatorske crkvene općine, u

Suzi (mađarski: Csúza), održan je slikarski simpozij

(kolonija). Svrha simpozija bila je dobivanje različitih

No, nisu samo geografske granice upitne. Upitne su i

vremenske granice. Tko će odrediti vremenske termine

između predmoderne i moderne, moderne i postmo-

derne, između „konstrukcije i dekonstrukcije (strukture

i fragmentacije)“. Pokušaj uvoda u modernu možda je

svojom poznatom definicijom slike najupečatljivije ozna-

čio francuski slikar Maurice Denis (1870. – 1943). Njego-

va definicija glasi; “Podsjetite se da je slika – prije negoli

je postala konjička bitka, ženski akt ili bilo kakva aneg-

dota – u biti ravna površina prekrivena bojama, koje su

organizirane u određenom poretku”. Modernizam dakle

razdvaja oblik od sadržaja. Modernizam dakle „priznaje“

apstraktno slikarstvo iako je ono u svom nepriznatom

obliku postojalo i prije modernizma. Modernizam vrši

atentat na proporciju boje i oblika. Boja se na slici više

ne poklapa sa viđenim prednjim planovima prizora i

postaje samostalni entitet slikarstva. Oblikom na slici ne

upravlja više renesansna centralna perspektiva i nasta-

je kubizam. Krajnja konzekvenca kubizma je pak, Piet

Mondrijanov (1872. – 1944.) neoplasticizam paradigma

nizozemskog kalvinizma.

Unatoč navedenim prijeporima, prezentirani prilozi bili

su ujedno i svojevrsni kreativni podsticaji za slikarska

razmišljanja u razradi tematike skupa – simpozija. Po

završenoj power-point projekciji, slikari su u atmosferi

ugodnog druženja, razmjeni iskustava i mišljenja prešli

na vlastite slikarske projekcije provocirane dodijeljenim

bjelinama slikarskih formata. Bjelina slikarskog platna

(ili bijeli horror vacui) morala je ponuditi slikarski odgo-

vor, a odgovori su prikazani u ovom katalogu. Sudionici

simpozija bili su: Branka Sarić, Drago Barat, Marin Topić,

Martina Fabijanović, Melani Dobsai, Nedeljko Čubek,

Nikola Ivković, Pavle Hegeduš, Ratko Žaja, Sara Schmidt,

Svetlana Schmidt, Varga Szakáts Mária, Vladimir Džanko

i Vladimir Pandžić.

Prvi “problem”, ovih pa i svih slikara, koji se bave

zagonetkom vidljivosti, vjerojatno je problem spo-

znaje “izvorne prirode slikarstva”. Uvijek se, nanovo,

nameće pitanje kako na putu zvanom slikarstvo ostati

svoj, biti vjeran svojoj prirodi i pored sumnji sačuvati

povjerenje u svoj rad. Neki se slikari pune i prazne

kao akumulatori. Izvorni slikar međutim ne uzima

tuđu istinu za svoju, jer – to je krađa. Kao što ni jedna

vinska bobica ne liči drugoj, tako ni dva slikara ne

osjećaju isto. Istina se u slikarstvu formira u samom

slikaru isto kao i buke u sazreloj bobi. Pravi se slikari

obrazuju u svojim «krajobrazima», na svojim izvori.

Zagonetka vidljivosti oduvijek intrigira slikare.

Ne možete reći, hoću da to izleda tako i tako. Ne,

to mora samo doći. Možda iz “nesvjesnog”. Kada bi

“na dlanu imali kranji izgled” svojih slika, da li bi se

slikari uopće upuštali u neizvjesnost avanture slika-

nja. Postoje i ekstremnije i sarkastičnije memorije.

Tako je jednom zgodom Maks Ernst (1891.-1976),

njemački slikar dadaističko nadrealističke provenijen-

cije, naveo: «Slikar koji je pronašao sebe, je izgubljeni

slikar». Očigledno su magnetski polovi racionalnog

htjenja i podsvjesnih silnica raspoređeni kod svakog

“slikogradara” na krajnje nepredvidljiv način. Umjet-

nost je čovjekova tvorevina, ali tvorevina koja nadilazi

svoga tvorca, tvorevina koja daje, ali koja i oduzima.

Naš je poznati slikar i putopisac Matko Peić (1923.-

1999.) u svojim putopisima pozivao u Baranju. U

svako doba. Međutim, da se pesimisti ne bi unaprijed

uplašili, Matko Peić oslikava Baranju kao našu naj-

crnju pokrajinu. Naravno pri tome on ne smjera na

nešto tužno, besperspektivno. Na umu mu je crna

boja naše najplodnije zemlje. Boja koja je simbol

izvorne snage i života. Crna je boja, upravo zato što ju

mnogi smatraju «ne-bojom» najbolji prijatelj svim preo-

stalim bojama. Crna boja, boja je baranjskog zemljovida,

inicijalna boja klijanja, fermentacije i rasta. Ona je temelj

svim kalendarskim bojama. Najbliža joj je jutarnja sme-

đa, buditelj kromatskih tonova. Sklad zelene i smeđe

često susrećemo na svetištima pejzažnog slikarstva. Boja

baranjskog zemljovida apartno asocira i na temeljnu

boju grafike kao slikarske discipline. I grafička matrica,

kao i plodna baranjska zemlja, umnožava svoje plodove

(primjerke) na dobrobit kulture podneblja. Često govo-

rimo o Kopačkom ritu i pri tome mislimo i na kultiviranu

Baranju otetu od depresije Kopačkog rita.

Vraćati se lozi, zavičaju, pored ostalih poteškoća po-

drazumijeva i «uzvodno plivanje». Ekološki ugrožena,

izvorna Gea ili današnjim imenom planeta Zemlja, vapi

“za svojim izvorima”. Kontinenti postaju svojevrsne

napukline (nabori) na licu velikog oceana. Napukline su

pak premrežene nervaturom moćnih rijeka. I sve te na-

pukline; običaji i kulture, države i državice; gradovi i sela;

šume i vinogradi, konfigurirane su upravo gravitacijskom

nervaturom tajanstvenih rijeka. Kopneni dijelovi lijeve i

desne strane riječnih tokova na putu prema moru odr-

žavaju se svojevrsnom prividnom inercijom uzvodnog

plivanja – opiranja. Rijeke su poput grafičkog alata koji

u potrazi za znakom u matrici nailazi na opiranje (otpor)

materijala. Ni mistični trokutasti baranjski krajobraz,

nije izuzetak i on je poput «nemirne čovjekove prirode»,

neprekidno izložen promjenama diktiranim odnosom

dviju moćnih rijeka, Drave i Dunava. Mitologija ove tro-

kutaste napukline, ovog dragocjenog Hrvatskog kutka,

izgrađena je dvjema prirodnim (vodenim) granicama i

jednom koja postoji samo u ljudskim umovima. Izvorna

se Baranja rađa svake godine iz taloga moćnog mulja i

dostiže svoj vrhunac u krunskoj bjelini lopočeva cvijeta

– bijele nimfe, kao prefiguracije čistog baranjskog snije

Ovo je prostor, koji iz godine u godinu pamti i varira

matricu svog autentičnog života. Pri tome je «memorija

vode» glavni kreator reljefa flore i faune. Ako pogle-

damo kako je priroda dizajnirala »ovo odmorište» na

putu prema moru, shvatit ćemo svu veličinu «uzvodnog

plivanja». Kopački rit je srce najplodnije zemlje, fraktal-

na inačica delte Dunava, pri utoku u Crno more. Slikar-

stvo je nemoćno bez ideja kao i bez boja. Međutim boje

baranjskog pejzaža rike su plodne baranjske crnice, rike

svojevrsnog parka jelena. Boje baranjskog pejzaža isto su

tako i eho dubokih voda, uzavrelih mrjestilišta i migracije

reflektiranih oblika.

Našim smo “pametnim telefonima” povezani više nego

ikada prije, a, koliko smo bliži svojim izvorima, ostaje i

dalje otvoreno pitanje. Vinska presa je dovela do grafič-

ke prese, do tiskarstva, do reformacije, do prava na “više

istina”. Tiskarska presa dovela je do kompjutora. “Smar-

tphone” je samo krajnja avantura ljudskog uma, a slikar-

ski se duh zagonetke vidljivosti zadržao u svom stalnom

obitavalištu, u onome što ne može dati ni jedna fotogra-

fija, u neprotumačivom, u zanosnom. “Stvari same po

sebi nemaju nikakvu intenciju, one postoje tek kroz nas”,

rekao francuski slikar Georges Braque (1882.-1963.). “Ni

za što se u slikarstvu ne može reći da je to samo tako i

nikako drugčije. Postoji istina apstraktnog slikarstva, ali

postoji i istina figurativnog slikarstva.” naveo je slikar

Zoran Antonio Musić (1909.-2005). Ukidanje monopo-

la na samo jednu istinu svakako je jedan od doprinosa

reformacije.

Pavle Hegeduš

 

Go Top